- régebben
írt elbeszélés annak emlékére, hogy 289 éve született Giacomo Casanova -
Prológus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos ancien régime-ben Velence, az ősi és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszínű lagúnák, aludtak a kecses palazzók, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából: mindkettő elkanyarodott az Atlanti óceán felé.
Velencében már rég nem történik semmi sem, Velence alszik, de nem álmodik. Arról semmiképpen sem, hogy kitelt történelmi ideje.
Ki tudja? Tán jól járt Velence? Mert az a bizonyos nevezetes 18. század két helyen a legédesebb: Párizsban és Velencében. Csakhogy Párizsban az az édesség már erjedni kezdett, nemsokára forr majd, kiforrja a forradalom borát; Velencében viszont megállt az édesség, mint a télire fölfügesztett szőlőfürtben, mint a malagában; megállt, nem forrt tovább. Aszalódott Velence édessége, tömör, nagyszerű, sűrű édességgé.
Talán egyedül a tekintetes Consiglio és talán a dózse érzékelte, hogy Velence már nem a régi, ezért féltékenyen ügyelte hatalmát a Város felett.
És ezért hozta létre még az előző században az Állami Inkvizíciót, mely aztán olyan népes besúgóhadat épített ki, mely soha azelőtt a történelem csűrcsavaros menetében nem volt.
Az inkvizítorok kémeik, besúgóik jelentései alapján ellenőrizték a magát nagyhatalomnak álmodó valójában kis várost.
Miről szóltak e feljelentések?
Bármiről. Szerencsejátékokról Murano szigetén, éjszakai ivászatokról a Lidón, polgárasszonyok, nemes hölgyek, apácák szerelmi kalandjairól, aranycsinálókról, Bölcsek Kövét keresőkről, szabadkőművesekről, miegyebekről. Bármiről, mert a tekintetes Inkvizíció minden velencei polgárról mindent tudni akart.
Így történt…
Miközben a Tizek Tanácsának terméből - az inkvizítor faggatózása és az ítélet után - a canale fölötti hídon átvezették az Ólombörtönbe, Giacomo egyáltalán nem szomorú, vagy elkeseredett volt, hanem dühös.
De nagyon.
Olyan dühös, hogy dühe ott zakatolt és zúgott halántéka mögött és a nyakszirtjén, és a szívében nőtt harag már-már a szájáig ért.
„Ó, az a gyalázatos delatore, az a birbone sporco! Ördög bújjék a rohadt bőre alá!”
A dolog úgy állt, hogy a kihallgatást egészen addig fölényesen tűrte, míg nem az Inkvizítor elébe tárt két feljelentést: e feljelentésektől veszítette el Giacomo lelki békességét, meg a szabadságát is.
Az egyik elébe tárt feljelentésben – többek közt – ez állt:
„Zorzetti apát úr szerint ezen illetlen szatírák szerzője Giacomo Casanova, aki feltűnési viszketegségből juttatja ezeket a szatírákat a nemes urak kezébe, és azt hiszi, ezzel érdemeket szerez magának, holott a nemes urak szélhámos, haszontalan fráternek tartják.”
„Én? Még hogy én szélhámos és haszontalan fráter?” – dühöngte agya a kérdést.
És még a folytatás!
„Miután a legutóbbi szatírát sokáig hiába kerestem, Francesco Siviglia útján kérdeztettem Casanovát erre vonatkozólag, és Casanova megígérte, hogy Siviglia megkaphatja tőle a szatírát, ha elmegy hozzá és lemásolja.”
„Siviglia?” – csikorgatta Giacomo magában a nevet. – „A barátom, Siviglia?”
És noha nem látta a feljelentő nevét, de ezen a ponton már pontosan tudta, ki volt a delatore sporco, aki följelentgette őt: Manuzzi, az a rohadék Manuzzi.
Ő volt, bizonyosan. Ő, akivel éjjeli órákon járták a szép Város calléit, trattoriáit, ő, aki Giacomo borát itta, ételét ette.
Elviselhetetlen gondolat volt, elviselhetetlen.
Aztán még egy beadványt tárt elé az Inkvizíció elnöke, ez még aljasabb, még elrettentőbb volt, és igazán keserű csalódást okozott Giacomo Casanovának.
„”Minthogy abban a kitüntető megbízatásban részesített engem a Tekintetes Inkvizíció, hogy nyomozzam ki, ki légyen valójában ama híres Casanova, tisztelettel jelentem, hogy Casanova egy színész és egy színésznő egyszerű gyermeke, nem nemes ember, noha annak adja ki magát. A közvélekedés nagy cselszövőnek tartja, ért hozzá, hogy kihasználja az emberek hiszékenységét, és szívesen él hol ennek, hol annak a nyakán, és más rendes foglalkozása nincs is.”
„Én? – zúgatta fejében dührohamban a kérdést Giacomo. –„Én nem vagyok nemes, én élősködöm mások nyakán? Hát ki volna más úr, széles e határban?”
A dührohamon kívül egy kérdés is ott zakatolt, zsibongott Giacomo tudatában: miért? Miért árulták el, miért kémkedtek utána, miért mocskolták őt a „barátai”, miért?
A választ – egyelőre – nem lelte.
Nem lelte, pedig olyan kézenfekvő volt, olyan egyszerű.
Mind eközben a börtön tetőterébe, a nevezetes ólomkamrákhoz értek, és ott a kísérők egyike - nehézkes kulcscsörgetés, ajtónyikorgás után - kinyitotta a cellát, és betaszította Giacomót, aztán rögvest bocsánatot kért tőle: hiába, no! Giacomo Casanova, az Giacomo Casanova, még a pokolban is az lesz. Mert, hogy oda jut egykor, az nem kétséges.
1755. június huszonötödike, pénteki nap volt, amikor Gian Girolamo Giacomo Casanova az aranyosan fénylő életből váratlanul az Ólombörtön sötét padlójára vettetett, és az Inkvizíció titkára az alábbi bejegyzést tette egy lap aljára: „Minthogy Giacomo Casanovának gonosztettei, különösen szent vallásunk gyalázása, ő excellenciáik tudomására jutott, Casanovát elfogatni és az ólomkamarákba csukatni rendelték: a mai napon nevezett Casanova az ólomkamrákban töltendő öt évi börtönre ítéltetett.
Sötét, szomorú lyuk volt Casanova börtöne: ágy nélkül, szék nélkül, asztal nélkül, a börtön emeletén, az ólomtető alatt, ahol tűrhetetlen, kibírhatatlan volt a hőség, és az első két napon egy lélek sem jött be hozzá.
Az ordítozástól, a kétségbeeséstől kimerülve, elterült a padlón, és úgy feküdt ott, mint egy ájult. Tudj’ Isten: tán az is volt.
És félálmodott…
Ó, nem! a börtön ólomkamrája igazán nem az a hely volt, ahol a fogva tartottak gyakran merültek volna álmodozásba, kivéve Giacomót, kinek valójában soha, semmi kapcsolata nem volt a valósággal, a külvilág jégverésével; annál több a maga álmodta világgal.
Álmodozása Giacomót visszavezette oda, abba az életbe, melyben a legotthonosabban mozgott: szerelmei világába.
Giacomo rendkívül szerencsés volt, mert dacára, hogy szülővárosában - gyönyörű Velencében - az idő tájt céhük volt a kurtizánoknak, a fiatal Casanovát nem kurtizánok tanították meg áldozni a szerelem oltárán, hanem két bájos, szeretetreméltó nővér, a huszonhét esztendős Nanetta és a húsz éves, gyönyörű Martina, akik - maguk is felfedezői a szerelmi gyönyöröknek - boldog szenvedéllyel adták oda magukat az ifjúnak.
Az első alkalomról álmodott most Giacomo, az ólomkamra szörnyű, magányos csöndjében.
Látta magát, amint átsétál Velence túlsó, Zanipolo melletti kikötőjébe a fondamenta di San Felicén: a lagúnák mozdulatlanul aludták zöld álmukat; látta, ahogy átviteti magát Muranora, végigballag az álmodó riva Lungán, a főfolyam canale Grandét idéző „s”-alakú kanyarulata mentén, az oroszlánfejű kopogtatóval bekopog a narancsszínre festett ház kapuján, és belép a hűvös kapualjba a cselédlány bólintására. Aztán fölmegy az emeletre, és benyit a fürdő-helyiségbe.
Az idősebbik testvér épp a fürdődézsába készülődött, most bújt ki földig érő vastag, sötétlila ruhájából: alulról fölfelé húzta le magáról, éppen abban a pillanatban, mikor Giacomo belépett a feredőző szoba párájába.
Casanova tekintete végigpásztázta a táruló gyönyörűséget, éspedig a lány karcsú bokáitól indulva fölfelé. Megbámulta kerek térdét, teltívű, szép combjait, aztán combjának közén a sötét háromszöget.
Most, az emlékkép hatása alatt is elmerengett mosolyogva, és emlékezett: „Csak álltam, csak ámultam, bámultam, míg Nanetta meg nem szólalt: ’Hisz Ön bámészkodik! Kérem, forduljon el!’
De erre aztán nem voltam kapható, sőt, miközben ellen-vénuszként belébújt a vízbe, mögé léptem, mögé telepedtem, és finom mozdulatokkal simogatni, dörzsölni kezdtem nyakszirtjét, hátát, és ő kéjesen hümmögött.
Kicsi idő után magára hagytam, és a hálószobába mentem, hová ő is várandó volt, de ahol most csak gyönyörű húgocskája, az ifjú Martina várt rám: ott feküdt mezítelenül, miként egy szendergő Aphrodíté, szemérmesen zárt combokkal. A hófehér ágytakarón, a zárt spalettákon kívülről átderengő fényekben sejlett tojáshéjszínű bőre, és ami ott nékem látni adatott, ahhoz nem is kellett több fény. Mellételepedtem, gyöngéden fölhúztam térdeit, majd tártam kissé széjjel, hogy fürjecskéje kitáruljon, és én csodálattal csókolhassam. A combtövek között ujjnyi széles kagyló nyílott a dúsan göndörödő ében szőrzet közepette. Soha nem tudom elfeledni azt a testet, miként nővérét sem, aki nem sokkal utóbb lépett a hálószobába, ahogyan anyja szülte, oly szépségesen, ártatlan-bűnösen. Mellénk telepedett a nagy, baldachinos ágyra, és én két álom fogságában vergődve bámultam, hol egyikre, hol másikra.
A nővérek most elterültek az ágyon, egyik is, másik is pucéran, szétvetett lábakkal, és én csak örvendtem, hogy ily sok eszük van.
Négy kerek, vörösesbarna folt volt melleik bimbaja, két sötét, göndör háromszög futott szeméremdombjuk lejtőjén: két zenélő kagylóra emlékeztető, halovány-rózsaszín, lilába hajló szeméremajak hívogatott, csábított, fekete nyílás vezetett mélyükbe.
Lerángattam ruháimat, és hol ennek, hol amannak ölébe estem mezítelenül, nem kéretve magam.
És csókoltam őket, és öleltem őket fulladozva; és akkor állapítottam meg először azt, amit újra - meg újra megállapíthattam azóta: nincs két egyforma női kebel, nincs két egyforma szeméremajak. Minden nő öle, minden nő ölelése más, de minden nő öle, minden nő ölelése tébolyító, gyönyörűségbe, elfeledésbe veszejtő…”
A hosszas, álmodozó félálom, a nap tömény eseményei végül csak kimerítették Giacomót: a földre hányt, bűzös szalmán mély álomba merült, de csak csekély időre.
Éjfél lehetett mikor felébredt.
Jaj, de mily borzasztó az az ébredés, mely a nemlétezés illúziójából ráz föl egy rabot. El sem tudta képzelni, hogy három órát töltött el fájdalom nélkül. Bal oldalán feküdt, és anélkül, hogy testét megmozdította volna, kinyújtotta jobb kezét, mintegy az álmodott nőket karjaiba zárva.
Valójában a zsebkendőjét kereste, melyet - úgy emlékezett – bal felől tett maga mellé a földre.
Tapogatózott: istenem! Mi ez?
Keze egy másik, jéghideg kézbe akadt!
Borzalom futott végig egész testén, és a haja égnek állt.
Soha életében ilyen rémület nem fogta el, sohase hitte volna, hogy így meg tudjon ijedni. Három vagy négy percig megkövülve mozdulatlanul feküdt, gondolkozása és lélegzete is megállt.
Amikor egy kissé magához tért, arra gondolt, hogy az a megérinteni gondolt kéz talán csak képzelete szüleménye. Ebben a reményben újra kinyújtotta a kezét - újra azt a jéghideg kezet érte. Megrémülve éles kiáltásban tört ki, és borzadva húzta vissza kezét. Nemsokára megnyugodni kezdett, és gondolkozni a dolgon.
Arra a következtetésre jutott, hogy mialatt aludt, egy hullát csempésztek mellé. Mikor idejött, még nem volt itt. „Egy szerencsétlennek a hullája lesz” - mondotta magában -, „akit megfojtottak, és most ily módon akarnak a sorsra figyelmeztetni, mely reám is vár.”
Ez a gondolat magán kívül hozta: megvadultan ordított, és újra kinyújtotta karját a fagyos kéz után. Erősen megragadta, hogy a gyalázatos tettről teljes bizonyosságot szerezzen. Felemelkedett kissé, balkarjára könyökölt és akkor látta, hogy a fagyos kéz, melyet megragadott, a saját keze. Teste súlyától, a padló keménységétől, mely derékaljul szolgált, teljesen elhalt és elvesztette melegét, mozgékonyságát, érzőképességét.
A következő napokban Giacomo tovább álmodozott szerelmeiről, meleg asszonyi testekről. Képzeletében sorra bukkantak elő az egykor ölelt nők: Imer Teresa, a kis komédiáslány, kit egy előkelő, öreg kéjencnél ismert meg, és ki hol eltűnt, hol újra fölbukkant életében kedves, fitos orrával, hetyke mellecskéivel, sikoltozó, hörgő élvezetével.
Fölbukkant álmaiban egy nápolyi ügyvéd fiatal felesége Lucrezia és ennek bájos húga, Angelica, továbbá az egyik kardinálisnak a barátnője, marchesa Giuliana.
Álmodott egy előkelő pártfogójának, Manzoni asszonynak gyönyörű testéről, álmodott a híres kurtizánnak, Giulietta Cavamacchienek minden rafinált gyönyört ismerő szerelméről.
Fölbukkant képzeletében egy másik pártfogója Tintoretta, a sűrű-feketén göndör Tintoretta, és sorban mind, mind: lányok, asszonyok, szende szűzek, kitanult kurtizánok, a szerelem megannyi istennője. És Giacomo előtt feltárult a világ, melyből el- és kirekesztetett.
Legmelegebb gondolatai ahhoz a gyönyörűséges apácához szállongtak, kit talán mind között a leginkább és legtovább élvezett: „Új hódításom előkelő származású volt, szép és szellemes, de ezekhez a tényleges előnyeihez még egy képzelt előny is járult, mely boldogságomat végtelenül növelte: egy Vesta papnővel volt dolgom. Tiltott gyümölcshöz jutottam.” – mosolyog álmodozásában Giacomo Casanova.
Azok az éjszakák, melyeket Casanova a muranoi casinoban az apácával töltött, a legizgatóbb és Pietro Aretino fantáziáját megszégyenítő szerelmi jelenetekben voltak gazdagok. És aki e jeleneteket - eleinte Giacomo tudta nélkül, utóbb annak engedélyével - végigélvezte, akinek e szerelmes jelenetekben éppoly gyönyörűsége telt, mint Casanovának, az apáca barátja: Francois Joachim de Bernis, Franciaország velencei követe, később Pompadour mindenható minisztere és a Madame bukása után bíbornok volt.
Egy hét ilyes álmodozás után világosodott meg Casanova elméje, és értette meg egy csapásra, hogy miért is árulták el, árulták be barátai, ismerősei: Manuzzi, Francesco Siviglia és a többiek, akikről nem tudott név szerint, de látta az inkvizítor asztalán a vaskos feljelentésköteget. Soknak, többnek is kellet lennie hát a kémeknek.
Megértette az okot, hisz oly egyszerű volt valóban.
Sok és kielégítő szerelméért irigykedtek rá ezek az emberek, sok és megelégítő szépséges szerelméért féltékenykedtek rá: ezért jelentették föl, ezért söpörték el útjukból.
Nem mintha így akár csak egy ócska chioggiai halászlányhoz is hozzájutottak volna („Ámbár” – teszi hozzá gondolatban Giacomo -, „nem kell lebecsülni azokat a chioggiai lányokat, asszonyokat: sok mindent tudnak azok is föláldozni a szerelem oltárán.”); nem az hajtotta őket, hogy szép nőik legyenek, hanem az csupán, hogy Casanovának se legyen.
Ilyen egyszerű olykor ok és okozat összefüggése.
Fogsága második hetében kezdett a szökés gondolatával foglalkozni s ettől kezdve minden tette, minden gondolata ide irányult. Ám épp három héttel később nyílt a cellaajtó, és új foglyot vetettek Giacomo mellé: pater Balbi volt, a San Zaccharia kolostor perjele, ki maga is hasonló okból börtönöztetett be: az álmodó Santa Chiara kolostor egyik szépséges, ifjú apácával folytatott „bűnös” viszonya miatt.
„Bűnösnek bűnös volt a viszonyunk” – mesélte Balbi Giacomonak -, „de édes, mint a virágméz.”
A szökés előkészületeit, részleteit nem részletezem itt, nem tisztem ez nekem, én csak a besúgásról kezdtem széphistóriát mesélni.
Tény: attól kezdve, hogy Balbi megjelent Giacomo cellájában, a szökést úgy kellett megterveznie, hogy beavassa abba a pátert is.
Így is lett.
Hosszú előkészületek után (remélem nem kell mondanom: a kis Henrietta aktív segítségével), 1756. október 31-én - fogsága tizenötödik hónapjában - sikerült Casanovának és börtönbéli társának kalandos és veszélyes utakon a Dózse Palota tetejére jutni.
„E quindi uscimmo a rimi - rar le stelle” – sóhajt föl hősünk megkönnyebbülten -, „és felszállottunk viszontlátni csillagokat.”
Száz veszély között jutottak le a szökevények a Dózsee Palota tetejéről, sietve gondolába dobták magukat, és Mestrébe eveztek.
Mestrében különváltak, így – vélték – nehezebb lesz mindkettejüket elfogni.
Éjszakai szállást a sbirrek kapitányának (pontosabban szólva feleségének) házában vett Casanova, és ettől kezdve szerencsecsillaga emelkedőben volt: Mestréből baj nélkül távozhatott, és aztán Borgo di Valsugana községnél elhagyta a Köztársaság területét.
Nem sejtette, nem gondolta, hogy hány hosszú évig nem látja viszont majd imádott Városát.
Amint nem volt tisztem, hogy a szökés hosszadalmas előkészületeit papírra vessem, az sem tisztem, hogy részletesen számoljak be arról, hol és merre kalandozott barátunk 1756. októbere és 1774. szeptembere között. Amúgy is, ez életének legismertebb, legtöbbet megénekelt része: a kalandor, Seingalt lovag élete, különös kalandjai.
Nagyon röviden vázolom csak a főbb vonalakat, hogy aztán rátérjek végre arra a majdnem elviselhetetlen fájdalomra, amit Velence elveszítése jelentett számára, és arra az őrült, fojtogató vágyra, amivel szülővárosa iránt lángolt.
Röviden hát: a szökés után Párizsba ment, és mert – mint oly gyakran hosszú életében – egy árva fillérje sem volt, két dolgot tett: bevezette a lottót, mit még Velencében talált ki, de a Köztársaság törvényei nem engedélyezték működtetését, és olyan pénzügyi tekintéllyé vált, hogy még az arisztokrácia is befogadta.
Másfelől megint pártfogókat keresett, és természetesen női pártfogókat, kiket aztán busásan megfizetett szolgálatukért, pártfogásukért, persze nem a hagyományos kereskedelmi módon…
Az asszonyok, lányok változatlanul rajongtak Giacomóért, mert finom ösztönükkel megérezték benne az igazi hódolót, akit újra meg újra elbűvöl minden nő. Mert Casanova nem hódító volt, nem ám! Giacomo Casanova hódoló volt.
És bár hűséges szeretőként aligha lehetett volna a mi Giacomónkat jellemezni, de lángolóan újra meg újra szerelmesnek igen.
Ki tudja? Ki ismerheti igazán a női lelkeket, különösképp ama furcsa, túlfűtött hangulatú 18. század végi női lelket?
Talán nem is örök hűségre vágynak, vágytak a hölgyek, mint inkább rajongásra.
És rajongó, őrült imádatból Casanovának mindig bő készlete volt.
Legkülönösebb, hogy egyszer sem hazudott a szerelmet! Egyetlen hazugsága sem volt! Az idő alatt, míg valakivel együtt volt, míg ölelte, és figyelte sokkal inkább amannak élvezetét, mint a magáét hajszolta volna, Giacomo mindig szerelmes volt.
Meglehet, rövid ideig, meglehet, csak néhány éjszakára, meglehet, csak néhány órára, de mindig igazán szerelmes.
A szerencse forgandósága révén azonban három év leforgása alatt mindenét elvesztette, és Seingalt lovag álnéven menekült el hitelezői elől.
Ekkor vette kezdetét hosszú vándorlása, melynek állomásai között éppúgy szerepelt sok idegen, még több itáliai város szerepelt: járt Németföldön, Svájcban, Dél-Franciországban, de járt Firenzében, Rómában, Londonban, Berlinben, Rigában, Szentpétervárott, a tóparti Füreden, vagy épp Varsóban, ahonnan egy párbaját követő botrány miatt ismét sürgősen távoznia kellett.
Épp csak ott nem járt, ahová lelke minden vágya húzta, vonzotta vissza: Velencében.
Mostanában úgy álmodott Velencéről, erről az ékszerkicsinységű, ékszerszépségű álomvárosról, ahogy régebben szeretői testéről. Ó, Velence, gőgös és széplelkű, tehát éppen hozzá fogható Velence. Terein zenélő csönd, surranó holdfény száll ódon paloták lépcsőzetére. Velence, szépséges, imádott Velence: szent Város, mely mindig fényben fogadta őt. Csobbanva csapódik a víz a csónakdeszkákhoz és kövekhez. A gondolások félig üdvözlő, félig figyelmeztető kiáltásai. Magasan ültetett kiskertekből virágindák csüngnek lefelé, fehér-piros, mandulaszagú kelyhek a nyirkos falakon. Arab stílusú ablaknyílások rajzolódnak az árnyékban. Egy templom márványlépcsői a vízben vesznek el; koldus guggol rajta, nyomorúságát panaszolja, nyújtogatja kezét. Velence, te hízelgő és gyanús szépség: Város, amely félig mese, félig idegencsapda, amelynek fülledt levegőjében egykor buján burjánzott föl a művészet, s ahol ringató, kéjes álomba zsongító hangok születtek a muzsikusok lelkéből.
1774 nyarán döntött végül Seingalt lovag, Gian Giacomo Casanova.
Úgy vélte, ha fölajánlja szolgálatait az Inkvizíciónak, akkor visszatérhet Városába.
Tollat ragadott hát, és levelet írt a Serenissimának.
„Ha én, Giacomo Casanova, Velence alattvalója, abban a kiváló szerencsében és megtiszteltetésben részesülnék, hogy a legmagasabb tribunnal titkos inkvizíciójának szolgálhatok hűséges személyemmel s minden szerény tehetségemmel, számot adtam magamban azokról a fontos tárgyakról, melyek felett a tribunal felelősségteljes ébersége őrködik. S hogy csakis olyan feladatokra vállalkozzak, melyek erőmtől telnek, elhatároztam, hogy buzgalmammal a város kormányzásának azon része felé fordulok, mely alá e város nyugalma tartozik. Minthogy a város érdekeit és nyugalmát leginkább veszélyeztetik a vallás ellenségei, a kéjencek, az egoisták és mindazok, kik az ipar, kereskedelem és művészetek számára írt parancsokat megszegik. Én - ha visszatérhetek a Városba - főleg a következőkre ügyelnék: először a vallásra, másodszor az erkölcsökre, harmadszor a közbiztonságra, negyedszer a kereskedelem és iparra.”
És 1774 szeptemberében végre rámosolygott Velence kegye: Casanova visszatérhetett hazájába.
Mikor hajója a velencei öbölbe beevezett, a Szent András erődöt, a Campanilet, a San Marco kupoláit nem az a gőgös, a maga erejében feltétlenül bízó, még Párizs friss mosolyától sugárzó kalandor köszöntötte, aki elment innen. Nem.
Egy besúgó gyűjtötte szemébe Velence kincseit, egy besúgó, egy gyalázatos delatore, egy birbone sporco!
Epilógus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos ancien régime-ben Velence, az ősi és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszínű lagúnák, aludtak a kecses palazzok, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából, mindkettő elkanyarodott az Atlanti óceán felé.
Velencében már rég nem történik semmi sem, Velence alszik, de nem álmodik. Arról semmiképpen sem, hogy kitelt történelmi ideje.
Velence nem álmodta, nem álmodhatta, hogy néhány év még, és a Piazza di San Marcon megáll majd Napoleon, körbemutat, megmutatja, hogy mit vigyenek Párizsba katonái. A négy bronzlovat a Basilica homlokzatáról; a két időjelző, kalapácsos mórt a l’Orologio tetejéről, miegyebet.
Velence nem álmodta, nem álmodhatta, hogy azon a napon, amikor Napoleon a Városba ért, végleg, és örökre megszűnt Velence önnállósága, függetlensége.
Velence elveszítette szabadságát. Ahogy illett hozzá, táncmulatsággal, zenével, dallal köszönt el Velence a szabadságtól…
Prológus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos ancien régime-ben Velence, az ősi és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszínű lagúnák, aludtak a kecses palazzók, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából: mindkettő elkanyarodott az Atlanti óceán felé.
Velencében már rég nem történik semmi sem, Velence alszik, de nem álmodik. Arról semmiképpen sem, hogy kitelt történelmi ideje.
Ki tudja? Tán jól járt Velence? Mert az a bizonyos nevezetes 18. század két helyen a legédesebb: Párizsban és Velencében. Csakhogy Párizsban az az édesség már erjedni kezdett, nemsokára forr majd, kiforrja a forradalom borát; Velencében viszont megállt az édesség, mint a télire fölfügesztett szőlőfürtben, mint a malagában; megállt, nem forrt tovább. Aszalódott Velence édessége, tömör, nagyszerű, sűrű édességgé.
Talán egyedül a tekintetes Consiglio és talán a dózse érzékelte, hogy Velence már nem a régi, ezért féltékenyen ügyelte hatalmát a Város felett.
És ezért hozta létre még az előző században az Állami Inkvizíciót, mely aztán olyan népes besúgóhadat épített ki, mely soha azelőtt a történelem csűrcsavaros menetében nem volt.
Az inkvizítorok kémeik, besúgóik jelentései alapján ellenőrizték a magát nagyhatalomnak álmodó valójában kis várost.
Miről szóltak e feljelentések?
Bármiről. Szerencsejátékokról Murano szigetén, éjszakai ivászatokról a Lidón, polgárasszonyok, nemes hölgyek, apácák szerelmi kalandjairól, aranycsinálókról, Bölcsek Kövét keresőkről, szabadkőművesekről, miegyebekről. Bármiről, mert a tekintetes Inkvizíció minden velencei polgárról mindent tudni akart.
Így történt…
Miközben a Tizek Tanácsának terméből - az inkvizítor faggatózása és az ítélet után - a canale fölötti hídon átvezették az Ólombörtönbe, Giacomo egyáltalán nem szomorú, vagy elkeseredett volt, hanem dühös.
De nagyon.
Olyan dühös, hogy dühe ott zakatolt és zúgott halántéka mögött és a nyakszirtjén, és a szívében nőtt harag már-már a szájáig ért.
„Ó, az a gyalázatos delatore, az a birbone sporco! Ördög bújjék a rohadt bőre alá!”
A dolog úgy állt, hogy a kihallgatást egészen addig fölényesen tűrte, míg nem az Inkvizítor elébe tárt két feljelentést: e feljelentésektől veszítette el Giacomo lelki békességét, meg a szabadságát is.
Az egyik elébe tárt feljelentésben – többek közt – ez állt:
„Zorzetti apát úr szerint ezen illetlen szatírák szerzője Giacomo Casanova, aki feltűnési viszketegségből juttatja ezeket a szatírákat a nemes urak kezébe, és azt hiszi, ezzel érdemeket szerez magának, holott a nemes urak szélhámos, haszontalan fráternek tartják.”
„Én? Még hogy én szélhámos és haszontalan fráter?” – dühöngte agya a kérdést.
És még a folytatás!
„Miután a legutóbbi szatírát sokáig hiába kerestem, Francesco Siviglia útján kérdeztettem Casanovát erre vonatkozólag, és Casanova megígérte, hogy Siviglia megkaphatja tőle a szatírát, ha elmegy hozzá és lemásolja.”
„Siviglia?” – csikorgatta Giacomo magában a nevet. – „A barátom, Siviglia?”
És noha nem látta a feljelentő nevét, de ezen a ponton már pontosan tudta, ki volt a delatore sporco, aki följelentgette őt: Manuzzi, az a rohadék Manuzzi.
Ő volt, bizonyosan. Ő, akivel éjjeli órákon járták a szép Város calléit, trattoriáit, ő, aki Giacomo borát itta, ételét ette.
Elviselhetetlen gondolat volt, elviselhetetlen.
Aztán még egy beadványt tárt elé az Inkvizíció elnöke, ez még aljasabb, még elrettentőbb volt, és igazán keserű csalódást okozott Giacomo Casanovának.
„”Minthogy abban a kitüntető megbízatásban részesített engem a Tekintetes Inkvizíció, hogy nyomozzam ki, ki légyen valójában ama híres Casanova, tisztelettel jelentem, hogy Casanova egy színész és egy színésznő egyszerű gyermeke, nem nemes ember, noha annak adja ki magát. A közvélekedés nagy cselszövőnek tartja, ért hozzá, hogy kihasználja az emberek hiszékenységét, és szívesen él hol ennek, hol annak a nyakán, és más rendes foglalkozása nincs is.”
„Én? – zúgatta fejében dührohamban a kérdést Giacomo. –„Én nem vagyok nemes, én élősködöm mások nyakán? Hát ki volna más úr, széles e határban?”
A dührohamon kívül egy kérdés is ott zakatolt, zsibongott Giacomo tudatában: miért? Miért árulták el, miért kémkedtek utána, miért mocskolták őt a „barátai”, miért?
A választ – egyelőre – nem lelte.
Nem lelte, pedig olyan kézenfekvő volt, olyan egyszerű.
Mind eközben a börtön tetőterébe, a nevezetes ólomkamrákhoz értek, és ott a kísérők egyike - nehézkes kulcscsörgetés, ajtónyikorgás után - kinyitotta a cellát, és betaszította Giacomót, aztán rögvest bocsánatot kért tőle: hiába, no! Giacomo Casanova, az Giacomo Casanova, még a pokolban is az lesz. Mert, hogy oda jut egykor, az nem kétséges.
1755. június huszonötödike, pénteki nap volt, amikor Gian Girolamo Giacomo Casanova az aranyosan fénylő életből váratlanul az Ólombörtön sötét padlójára vettetett, és az Inkvizíció titkára az alábbi bejegyzést tette egy lap aljára: „Minthogy Giacomo Casanovának gonosztettei, különösen szent vallásunk gyalázása, ő excellenciáik tudomására jutott, Casanovát elfogatni és az ólomkamarákba csukatni rendelték: a mai napon nevezett Casanova az ólomkamrákban töltendő öt évi börtönre ítéltetett.
Sötét, szomorú lyuk volt Casanova börtöne: ágy nélkül, szék nélkül, asztal nélkül, a börtön emeletén, az ólomtető alatt, ahol tűrhetetlen, kibírhatatlan volt a hőség, és az első két napon egy lélek sem jött be hozzá.
Az ordítozástól, a kétségbeeséstől kimerülve, elterült a padlón, és úgy feküdt ott, mint egy ájult. Tudj’ Isten: tán az is volt.
És félálmodott…
Ó, nem! a börtön ólomkamrája igazán nem az a hely volt, ahol a fogva tartottak gyakran merültek volna álmodozásba, kivéve Giacomót, kinek valójában soha, semmi kapcsolata nem volt a valósággal, a külvilág jégverésével; annál több a maga álmodta világgal.
Álmodozása Giacomót visszavezette oda, abba az életbe, melyben a legotthonosabban mozgott: szerelmei világába.
Giacomo rendkívül szerencsés volt, mert dacára, hogy szülővárosában - gyönyörű Velencében - az idő tájt céhük volt a kurtizánoknak, a fiatal Casanovát nem kurtizánok tanították meg áldozni a szerelem oltárán, hanem két bájos, szeretetreméltó nővér, a huszonhét esztendős Nanetta és a húsz éves, gyönyörű Martina, akik - maguk is felfedezői a szerelmi gyönyöröknek - boldog szenvedéllyel adták oda magukat az ifjúnak.
Az első alkalomról álmodott most Giacomo, az ólomkamra szörnyű, magányos csöndjében.
Látta magát, amint átsétál Velence túlsó, Zanipolo melletti kikötőjébe a fondamenta di San Felicén: a lagúnák mozdulatlanul aludták zöld álmukat; látta, ahogy átviteti magát Muranora, végigballag az álmodó riva Lungán, a főfolyam canale Grandét idéző „s”-alakú kanyarulata mentén, az oroszlánfejű kopogtatóval bekopog a narancsszínre festett ház kapuján, és belép a hűvös kapualjba a cselédlány bólintására. Aztán fölmegy az emeletre, és benyit a fürdő-helyiségbe.
Az idősebbik testvér épp a fürdődézsába készülődött, most bújt ki földig érő vastag, sötétlila ruhájából: alulról fölfelé húzta le magáról, éppen abban a pillanatban, mikor Giacomo belépett a feredőző szoba párájába.
Casanova tekintete végigpásztázta a táruló gyönyörűséget, éspedig a lány karcsú bokáitól indulva fölfelé. Megbámulta kerek térdét, teltívű, szép combjait, aztán combjának közén a sötét háromszöget.
Most, az emlékkép hatása alatt is elmerengett mosolyogva, és emlékezett: „Csak álltam, csak ámultam, bámultam, míg Nanetta meg nem szólalt: ’Hisz Ön bámészkodik! Kérem, forduljon el!’
De erre aztán nem voltam kapható, sőt, miközben ellen-vénuszként belébújt a vízbe, mögé léptem, mögé telepedtem, és finom mozdulatokkal simogatni, dörzsölni kezdtem nyakszirtjét, hátát, és ő kéjesen hümmögött.
Kicsi idő után magára hagytam, és a hálószobába mentem, hová ő is várandó volt, de ahol most csak gyönyörű húgocskája, az ifjú Martina várt rám: ott feküdt mezítelenül, miként egy szendergő Aphrodíté, szemérmesen zárt combokkal. A hófehér ágytakarón, a zárt spalettákon kívülről átderengő fényekben sejlett tojáshéjszínű bőre, és ami ott nékem látni adatott, ahhoz nem is kellett több fény. Mellételepedtem, gyöngéden fölhúztam térdeit, majd tártam kissé széjjel, hogy fürjecskéje kitáruljon, és én csodálattal csókolhassam. A combtövek között ujjnyi széles kagyló nyílott a dúsan göndörödő ében szőrzet közepette. Soha nem tudom elfeledni azt a testet, miként nővérét sem, aki nem sokkal utóbb lépett a hálószobába, ahogyan anyja szülte, oly szépségesen, ártatlan-bűnösen. Mellénk telepedett a nagy, baldachinos ágyra, és én két álom fogságában vergődve bámultam, hol egyikre, hol másikra.
A nővérek most elterültek az ágyon, egyik is, másik is pucéran, szétvetett lábakkal, és én csak örvendtem, hogy ily sok eszük van.
Négy kerek, vörösesbarna folt volt melleik bimbaja, két sötét, göndör háromszög futott szeméremdombjuk lejtőjén: két zenélő kagylóra emlékeztető, halovány-rózsaszín, lilába hajló szeméremajak hívogatott, csábított, fekete nyílás vezetett mélyükbe.
Lerángattam ruháimat, és hol ennek, hol amannak ölébe estem mezítelenül, nem kéretve magam.
És csókoltam őket, és öleltem őket fulladozva; és akkor állapítottam meg először azt, amit újra - meg újra megállapíthattam azóta: nincs két egyforma női kebel, nincs két egyforma szeméremajak. Minden nő öle, minden nő ölelése más, de minden nő öle, minden nő ölelése tébolyító, gyönyörűségbe, elfeledésbe veszejtő…”
A hosszas, álmodozó félálom, a nap tömény eseményei végül csak kimerítették Giacomót: a földre hányt, bűzös szalmán mély álomba merült, de csak csekély időre.
Éjfél lehetett mikor felébredt.
Jaj, de mily borzasztó az az ébredés, mely a nemlétezés illúziójából ráz föl egy rabot. El sem tudta képzelni, hogy három órát töltött el fájdalom nélkül. Bal oldalán feküdt, és anélkül, hogy testét megmozdította volna, kinyújtotta jobb kezét, mintegy az álmodott nőket karjaiba zárva.
Valójában a zsebkendőjét kereste, melyet - úgy emlékezett – bal felől tett maga mellé a földre.
Tapogatózott: istenem! Mi ez?
Keze egy másik, jéghideg kézbe akadt!
Borzalom futott végig egész testén, és a haja égnek állt.
Soha életében ilyen rémület nem fogta el, sohase hitte volna, hogy így meg tudjon ijedni. Három vagy négy percig megkövülve mozdulatlanul feküdt, gondolkozása és lélegzete is megállt.
Amikor egy kissé magához tért, arra gondolt, hogy az a megérinteni gondolt kéz talán csak képzelete szüleménye. Ebben a reményben újra kinyújtotta a kezét - újra azt a jéghideg kezet érte. Megrémülve éles kiáltásban tört ki, és borzadva húzta vissza kezét. Nemsokára megnyugodni kezdett, és gondolkozni a dolgon.
Arra a következtetésre jutott, hogy mialatt aludt, egy hullát csempésztek mellé. Mikor idejött, még nem volt itt. „Egy szerencsétlennek a hullája lesz” - mondotta magában -, „akit megfojtottak, és most ily módon akarnak a sorsra figyelmeztetni, mely reám is vár.”
Ez a gondolat magán kívül hozta: megvadultan ordított, és újra kinyújtotta karját a fagyos kéz után. Erősen megragadta, hogy a gyalázatos tettről teljes bizonyosságot szerezzen. Felemelkedett kissé, balkarjára könyökölt és akkor látta, hogy a fagyos kéz, melyet megragadott, a saját keze. Teste súlyától, a padló keménységétől, mely derékaljul szolgált, teljesen elhalt és elvesztette melegét, mozgékonyságát, érzőképességét.
A következő napokban Giacomo tovább álmodozott szerelmeiről, meleg asszonyi testekről. Képzeletében sorra bukkantak elő az egykor ölelt nők: Imer Teresa, a kis komédiáslány, kit egy előkelő, öreg kéjencnél ismert meg, és ki hol eltűnt, hol újra fölbukkant életében kedves, fitos orrával, hetyke mellecskéivel, sikoltozó, hörgő élvezetével.
Fölbukkant álmaiban egy nápolyi ügyvéd fiatal felesége Lucrezia és ennek bájos húga, Angelica, továbbá az egyik kardinálisnak a barátnője, marchesa Giuliana.
Álmodott egy előkelő pártfogójának, Manzoni asszonynak gyönyörű testéről, álmodott a híres kurtizánnak, Giulietta Cavamacchienek minden rafinált gyönyört ismerő szerelméről.
Fölbukkant képzeletében egy másik pártfogója Tintoretta, a sűrű-feketén göndör Tintoretta, és sorban mind, mind: lányok, asszonyok, szende szűzek, kitanult kurtizánok, a szerelem megannyi istennője. És Giacomo előtt feltárult a világ, melyből el- és kirekesztetett.
Legmelegebb gondolatai ahhoz a gyönyörűséges apácához szállongtak, kit talán mind között a leginkább és legtovább élvezett: „Új hódításom előkelő származású volt, szép és szellemes, de ezekhez a tényleges előnyeihez még egy képzelt előny is járult, mely boldogságomat végtelenül növelte: egy Vesta papnővel volt dolgom. Tiltott gyümölcshöz jutottam.” – mosolyog álmodozásában Giacomo Casanova.
Azok az éjszakák, melyeket Casanova a muranoi casinoban az apácával töltött, a legizgatóbb és Pietro Aretino fantáziáját megszégyenítő szerelmi jelenetekben voltak gazdagok. És aki e jeleneteket - eleinte Giacomo tudta nélkül, utóbb annak engedélyével - végigélvezte, akinek e szerelmes jelenetekben éppoly gyönyörűsége telt, mint Casanovának, az apáca barátja: Francois Joachim de Bernis, Franciaország velencei követe, később Pompadour mindenható minisztere és a Madame bukása után bíbornok volt.
Egy hét ilyes álmodozás után világosodott meg Casanova elméje, és értette meg egy csapásra, hogy miért is árulták el, árulták be barátai, ismerősei: Manuzzi, Francesco Siviglia és a többiek, akikről nem tudott név szerint, de látta az inkvizítor asztalán a vaskos feljelentésköteget. Soknak, többnek is kellet lennie hát a kémeknek.
Megértette az okot, hisz oly egyszerű volt valóban.
Sok és kielégítő szerelméért irigykedtek rá ezek az emberek, sok és megelégítő szépséges szerelméért féltékenykedtek rá: ezért jelentették föl, ezért söpörték el útjukból.
Nem mintha így akár csak egy ócska chioggiai halászlányhoz is hozzájutottak volna („Ámbár” – teszi hozzá gondolatban Giacomo -, „nem kell lebecsülni azokat a chioggiai lányokat, asszonyokat: sok mindent tudnak azok is föláldozni a szerelem oltárán.”); nem az hajtotta őket, hogy szép nőik legyenek, hanem az csupán, hogy Casanovának se legyen.
Ilyen egyszerű olykor ok és okozat összefüggése.
Fogsága második hetében kezdett a szökés gondolatával foglalkozni s ettől kezdve minden tette, minden gondolata ide irányult. Ám épp három héttel később nyílt a cellaajtó, és új foglyot vetettek Giacomo mellé: pater Balbi volt, a San Zaccharia kolostor perjele, ki maga is hasonló okból börtönöztetett be: az álmodó Santa Chiara kolostor egyik szépséges, ifjú apácával folytatott „bűnös” viszonya miatt.
„Bűnösnek bűnös volt a viszonyunk” – mesélte Balbi Giacomonak -, „de édes, mint a virágméz.”
A szökés előkészületeit, részleteit nem részletezem itt, nem tisztem ez nekem, én csak a besúgásról kezdtem széphistóriát mesélni.
Tény: attól kezdve, hogy Balbi megjelent Giacomo cellájában, a szökést úgy kellett megterveznie, hogy beavassa abba a pátert is.
Így is lett.
Hosszú előkészületek után (remélem nem kell mondanom: a kis Henrietta aktív segítségével), 1756. október 31-én - fogsága tizenötödik hónapjában - sikerült Casanovának és börtönbéli társának kalandos és veszélyes utakon a Dózse Palota tetejére jutni.
„E quindi uscimmo a rimi - rar le stelle” – sóhajt föl hősünk megkönnyebbülten -, „és felszállottunk viszontlátni csillagokat.”
Száz veszély között jutottak le a szökevények a Dózsee Palota tetejéről, sietve gondolába dobták magukat, és Mestrébe eveztek.
Mestrében különváltak, így – vélték – nehezebb lesz mindkettejüket elfogni.
Éjszakai szállást a sbirrek kapitányának (pontosabban szólva feleségének) házában vett Casanova, és ettől kezdve szerencsecsillaga emelkedőben volt: Mestréből baj nélkül távozhatott, és aztán Borgo di Valsugana községnél elhagyta a Köztársaság területét.
Nem sejtette, nem gondolta, hogy hány hosszú évig nem látja viszont majd imádott Városát.
Amint nem volt tisztem, hogy a szökés hosszadalmas előkészületeit papírra vessem, az sem tisztem, hogy részletesen számoljak be arról, hol és merre kalandozott barátunk 1756. októbere és 1774. szeptembere között. Amúgy is, ez életének legismertebb, legtöbbet megénekelt része: a kalandor, Seingalt lovag élete, különös kalandjai.
Nagyon röviden vázolom csak a főbb vonalakat, hogy aztán rátérjek végre arra a majdnem elviselhetetlen fájdalomra, amit Velence elveszítése jelentett számára, és arra az őrült, fojtogató vágyra, amivel szülővárosa iránt lángolt.
Röviden hát: a szökés után Párizsba ment, és mert – mint oly gyakran hosszú életében – egy árva fillérje sem volt, két dolgot tett: bevezette a lottót, mit még Velencében talált ki, de a Köztársaság törvényei nem engedélyezték működtetését, és olyan pénzügyi tekintéllyé vált, hogy még az arisztokrácia is befogadta.
Másfelől megint pártfogókat keresett, és természetesen női pártfogókat, kiket aztán busásan megfizetett szolgálatukért, pártfogásukért, persze nem a hagyományos kereskedelmi módon…
Az asszonyok, lányok változatlanul rajongtak Giacomóért, mert finom ösztönükkel megérezték benne az igazi hódolót, akit újra meg újra elbűvöl minden nő. Mert Casanova nem hódító volt, nem ám! Giacomo Casanova hódoló volt.
És bár hűséges szeretőként aligha lehetett volna a mi Giacomónkat jellemezni, de lángolóan újra meg újra szerelmesnek igen.
Ki tudja? Ki ismerheti igazán a női lelkeket, különösképp ama furcsa, túlfűtött hangulatú 18. század végi női lelket?
Talán nem is örök hűségre vágynak, vágytak a hölgyek, mint inkább rajongásra.
És rajongó, őrült imádatból Casanovának mindig bő készlete volt.
Legkülönösebb, hogy egyszer sem hazudott a szerelmet! Egyetlen hazugsága sem volt! Az idő alatt, míg valakivel együtt volt, míg ölelte, és figyelte sokkal inkább amannak élvezetét, mint a magáét hajszolta volna, Giacomo mindig szerelmes volt.
Meglehet, rövid ideig, meglehet, csak néhány éjszakára, meglehet, csak néhány órára, de mindig igazán szerelmes.
A szerencse forgandósága révén azonban három év leforgása alatt mindenét elvesztette, és Seingalt lovag álnéven menekült el hitelezői elől.
Ekkor vette kezdetét hosszú vándorlása, melynek állomásai között éppúgy szerepelt sok idegen, még több itáliai város szerepelt: járt Németföldön, Svájcban, Dél-Franciországban, de járt Firenzében, Rómában, Londonban, Berlinben, Rigában, Szentpétervárott, a tóparti Füreden, vagy épp Varsóban, ahonnan egy párbaját követő botrány miatt ismét sürgősen távoznia kellett.
Épp csak ott nem járt, ahová lelke minden vágya húzta, vonzotta vissza: Velencében.
Mostanában úgy álmodott Velencéről, erről az ékszerkicsinységű, ékszerszépségű álomvárosról, ahogy régebben szeretői testéről. Ó, Velence, gőgös és széplelkű, tehát éppen hozzá fogható Velence. Terein zenélő csönd, surranó holdfény száll ódon paloták lépcsőzetére. Velence, szépséges, imádott Velence: szent Város, mely mindig fényben fogadta őt. Csobbanva csapódik a víz a csónakdeszkákhoz és kövekhez. A gondolások félig üdvözlő, félig figyelmeztető kiáltásai. Magasan ültetett kiskertekből virágindák csüngnek lefelé, fehér-piros, mandulaszagú kelyhek a nyirkos falakon. Arab stílusú ablaknyílások rajzolódnak az árnyékban. Egy templom márványlépcsői a vízben vesznek el; koldus guggol rajta, nyomorúságát panaszolja, nyújtogatja kezét. Velence, te hízelgő és gyanús szépség: Város, amely félig mese, félig idegencsapda, amelynek fülledt levegőjében egykor buján burjánzott föl a művészet, s ahol ringató, kéjes álomba zsongító hangok születtek a muzsikusok lelkéből.
1774 nyarán döntött végül Seingalt lovag, Gian Giacomo Casanova.
Úgy vélte, ha fölajánlja szolgálatait az Inkvizíciónak, akkor visszatérhet Városába.
Tollat ragadott hát, és levelet írt a Serenissimának.
„Ha én, Giacomo Casanova, Velence alattvalója, abban a kiváló szerencsében és megtiszteltetésben részesülnék, hogy a legmagasabb tribunnal titkos inkvizíciójának szolgálhatok hűséges személyemmel s minden szerény tehetségemmel, számot adtam magamban azokról a fontos tárgyakról, melyek felett a tribunal felelősségteljes ébersége őrködik. S hogy csakis olyan feladatokra vállalkozzak, melyek erőmtől telnek, elhatároztam, hogy buzgalmammal a város kormányzásának azon része felé fordulok, mely alá e város nyugalma tartozik. Minthogy a város érdekeit és nyugalmát leginkább veszélyeztetik a vallás ellenségei, a kéjencek, az egoisták és mindazok, kik az ipar, kereskedelem és művészetek számára írt parancsokat megszegik. Én - ha visszatérhetek a Városba - főleg a következőkre ügyelnék: először a vallásra, másodszor az erkölcsökre, harmadszor a közbiztonságra, negyedszer a kereskedelem és iparra.”
És 1774 szeptemberében végre rámosolygott Velence kegye: Casanova visszatérhetett hazájába.
Mikor hajója a velencei öbölbe beevezett, a Szent András erődöt, a Campanilet, a San Marco kupoláit nem az a gőgös, a maga erejében feltétlenül bízó, még Párizs friss mosolyától sugárzó kalandor köszöntötte, aki elment innen. Nem.
Egy besúgó gyűjtötte szemébe Velence kincseit, egy besúgó, egy gyalázatos delatore, egy birbone sporco!
Epilógus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos ancien régime-ben Velence, az ősi és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszínű lagúnák, aludtak a kecses palazzok, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából, mindkettő elkanyarodott az Atlanti óceán felé.
Velencében már rég nem történik semmi sem, Velence alszik, de nem álmodik. Arról semmiképpen sem, hogy kitelt történelmi ideje.
Velence nem álmodta, nem álmodhatta, hogy néhány év még, és a Piazza di San Marcon megáll majd Napoleon, körbemutat, megmutatja, hogy mit vigyenek Párizsba katonái. A négy bronzlovat a Basilica homlokzatáról; a két időjelző, kalapácsos mórt a l’Orologio tetejéről, miegyebet.
Velence nem álmodta, nem álmodhatta, hogy azon a napon, amikor Napoleon a Városba ért, végleg, és örökre megszűnt Velence önnállósága, függetlensége.
Velence elveszítette szabadságát. Ahogy illett hozzá, táncmulatsággal, zenével, dallal köszönt el Velence a szabadságtól…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése