2013. augusztus 31., szombat

K. József megnézi az épülő, szépülő stadiont

Egy őszbe hajló, ám még nyárias hajnalon, napkelte után, amikor a hideg éjszaka langyulni kezdett,  K. József - munka- és hajléknéküli – felébredt nyugtalan álmából a rejtekárny-bokrok, rejtőfák mélyén megbúvó kicsiny tér egészen kicsiny és kopott padján: egyáltalában nem szörnyű féreggé változva találta magát, miként álmodta, legfeljebb olyasminek érezhette létezését.
József felült, lábát letette, hátát a pad támlájának vetette, hogy megértesse testével, lelkével, az alvás ideje végetért, kezdődik egy új nap. Kidörzsölte az álmot szeméből, aztán végigmasszírozta gémberedett végtagjait, különös tekintettel fájó, érszűkületes lábára. Amikor ezzel elkészült, lábát maga elé nyújtóztatta, oda, ahol húzódott a felkelő Nap fény-árnyék határa a padnál: a naptócsába nyújtotta lábait, hogy tovább melegedjenek.
Egy fertályóra felét töltötte így el, aztán fölállt, és összeszedte az újságokat a padról, melyek az éjjel derékaljként szolgáltak. Takarója volt, nemrégiben szerzett egy ócska lószőrpokrócot lomtalanításkor, egyelőre, míg nagyobb hidegek nem jönnek, elég lesz az.
Az újságokat részint azért szedte össze, mert nem szeretett szemetet hagyni maga után a parkban, részint, mert mindig odaadta azokat egy sorstársának, akinek semmilyen jövedelme, nyugdíja nem volt, kizárólag fémdobozok és papír gyűjtéséből, eladásából tartotta fejét a víz fölött.
József akkurátusan hajtogatta, rakta egymásra az újságokat, aztán visszatelepedett a padra – most már egészen odasütött a langymeleg napsugár -, és beleolvasott a lapokba. Szerette tudni, miként áll a világ folyása. A legfelső lap szalagcímében ezt olvasta: „Mindenki annyit ér, amennyit élete során összegyűjteni tudott.” - mondta a cikk szerint egy politikus.
József elgondolkodott, aztán magában bólintott: a politikusnak nagyon is igaza van. Itt van például ő maga, aki semmit sem gyűjtött tapasztalatokon kívül, és bizony, nem sokat ér az élete sem, ő maga sem.
Egy másik újságban ezt olvasta: „Egyelőre nincs fővárosi rendelettervezet arról, hogy mely közterületeken nem lakhat majd senki életvitelszerűen Budapesten. A parlament asztalán lévő szabálysértési törvénymódosítás elfogadása után az önkormányzatok legkésőbb októberben kijelölik az immár alkotmányosan tiltott zónákat.”
Ezen is gondolkodott József, és arra jutott, hogy ahol ő tartózkodni szokott, az biztosan tiltott zóna lesz, hiszen majdnem belvárosi a terület. Ismét bólintott: helyes, hogy a parlament foglalkozik ilyesmivel, ő meg társai – gondolta József – tényleg rontják a városképet, mely kutyaszaros is, egyéb piszkos is, nyáron poros, ősszel, tavasszal saras, és a kátyúkban különösen megáll a csúf városlé, de mégis csak világváros ez, a szép Budapest. Ki kell takarítani, nem is vitás, és a takarítást persze, hogy rajtunk, hajléktalanokon kell kezdeni – gondolta K. József.
Aztán volt még egy cikk, nem a főoldalon, hanem beljebb, melyben ezt olvasta József: „A jelenlegi kormány – szemben a baloldallal – nem hagyja a közösségi létesítményeket elkótyavetyélni és lepusztulni, hanem felújítja és fejleszti azokat.”
Az írás aztán kitért arra, hogy „a stadion építése során példaértékű környezettudatos eljárásokat alkalmaznak, újrahasznosítják a téglát, az üveget, a vasat, aminek köszönhetően például tízezer kilométernyi teherautós szállítást spóroltak meg.”
”A stadion összességében több milliárd forintos költségmegtakarítással épül – fűzte hozzá egy politikus, és közölte azt is: „a kormány megbecsüli és támogatja a sportlétesítményeket, a sportolókat és a sportot szeretőket.”
Ott volt a cikkben a stadionépítés teljes költsége is, nem csak a milliárdos megtakarítás, de az olyan nagy szám volt, hogy József nem érte föl ésszel. Persze, nagyon, nagyon helyeselte a stadionépítést, sokra becsülte, hogy ez a kormány megbecsüli a sportot szeretőket,  csak azon gondolkodott, vajon mekkora költségvetéssel lehetne egy szoba-konyhás lakást fölépíteni, amivel ő a maga részéről élete végéig boldog lenne. Nem tudta kitalálni, de azt sejtette, hogy a stadion töredékéből kitelne. Az biztos.
Az utóbbi két cikket – a hajléktalanok kiszorításáról és a stadionépítésről szólót – viszont váratlanul összekötötte K. József agya, ennek következtében fölállt és fölkerekedett, hogy megnézze azt a stadiont, legalább is a környékét. Azt eszelte ki, pontosabban az volt kósza ötlete, hogy az ilyen építkezések környékén akkora a felfordulás, hogy könnyebben meghúzhatja magát télire, nem fog a közterületeseknek föltűnni egy hajléktalan, tán nem is járnak arra. Minek járnának, az építési területet úgyis védik őrök, azt pedig nem gondolta, hogy a területre bemenjen, á! Csak épp ott valahol, a környéken tán akad a fölfordulásban valami kalyibácska, melegedő, tán csak akad. Az is megjárta eszét, hogy az épülő stadion kívül esik a belvároson, ez is ötlete mellett szólt.

József útja elég sokáig tartott, mert gyalog ment, és érszűkületes, fájó lába miatt gyakran meg kellett pihennie. Közlekedési járművekre nem nagyon szállhatott föl, mert ezeken egyre több az ellenőr, sőt, egyre több az olyan, melynek csak az első ajtaján lehet fölszállni, és a vezetőnek bemutatni a jegyet vagy a bérletet, neki pedig sem egyik, sem másik nem volt. Igaz, K. nyugdíjas volt, annak is látszott, de még nem töltötte be a hatvanötödik évét, ezért nem utazhatott jegy nélkül. Kopottas, viseltes ruházata miatt viszont tőle mindig kérték a személyit, hát inkább gyalog járt.
Azért egy, másfél óra múlva csak elért a stadionhoz, nem olyan nagy ez a világváros, igaz?
Alaposan körülnézett, és mindenek előtt azt konstatálta, hogy érdemes abba a stadionba azt a sok, képzelhetetlen pénzt belefeccő’ni, mert láthatóan igen szép lesz a’!

K. József alaposan körülnézett, mondhatni, körbejárta az épülő, szépülő stadiont – persze az építési területen kívül – és úgy vélte, helyesen gondolkodott. Voltak ott használaton kívüli kalyibák, sátrak is, melyekben jól meghúzhatta magát, és milyen szép környezetben lesz lakóhelye, annak a gyönyörű, leendő stadionnak az alján. A cikkből azt is tudta, hogy az építkezés jövő tavaszig biztosan eltart, vagyis egész télen eléldegélhet itt. Ócska faanyagot is látott mindenfelé, tüzelő is lesz egy darabig, tán egész télre is. Látott persze sok-sok egészséges, új farakást is – a stadionba rengeteg fát dolgoztak, építettek be, és még szemlátomást fognak -, de az meg nem fordult K. József fejében, hogy az építőfákból lopjon tüzelőanyagot. Dehogy! Kell az a stadionhoz, hogy szép legyen majd az átadáskor. Az ugyan átszaladt József agyán, hogy hány hajléktalannak lenne elég egész télire ez a sok, fölhalmozott fa, de egyrészt el nem tudta képzelni a számot („Húúú! Tán a város minden hajléktalanjának elég lenne télire!”), másrészt hamar elhessentette ezt a szentségtörő gondolatot: építkezéshez kell az a fa, nem eltüzeléshez!

Ahogy ott szemlélődött, egyszerre csak eszébe jutott egy hasonlat, amit egykor – ki tudja hol, és mikor – olvasott. A hasonlat szerint, ha az ember megnéz egy pusztulóban, romosodóban lévő épületet, meg egy éppen épülőt, mennyire hasonlatosak azok egymáshoz. Hasonlóak, csak a végeredmény más. Az egyik egy idő múlva szilárdan, szépen áll majd, a másik rombadől. De amíg a folyamat tart, a látvány igen nagyon hasonló.
És József arra gondolt, hogy az emberi élettel is valahogy így van ez. Egy kisgyerek épp olyan gyámolításra szoruló, elesett, mint egy halálba hanyatló öreg ember, épp csak a végeredmény más. A kisgyermek idővel fölnő, gondoskodik magáról, élete teljességébe kerül, az öregedő meg elpusztul.
És ő épp egy ilyen öregedő pasi, nem egy épülő, tavaszon avatandó stadion.
Aztán visszamászott a belvárosba, avval az elhatározással, hogy rövidesen kihurcolkodik ide, az épülő, szépülő stadion környékére.

Augusztus utolsó napja van

Ha szabad így felütnöm, személyes érintettség okán a születettek sorát Maria Montessorival kezdem, aki 1870. augusztus harmincegyedikén Chiaravalle szép városkájában, Ancona közelében látta meg a napvilágot. Személyes érintettségem abban áll, hogy jó néhány évet a csepeli Montessori Gimnáziumban tanítottam, montessori pedagógiából másoddiplomát szereztem, és fenntartásokkal ugyan, de nagyon megkedveltem Maria Montessori pedagógiáját. Fenntartásaim nem Neki, hanem annak szóltak, hogy ebben a mai, cseppet sem finomlelkű korban, lehet-e még jogosultsága annak a pedagógiának?
Maria Montessori volt Olaszországban az első orvosnő és nevelő, aki az egész világon elismerést vívott ki magának. Nevezték őt a pedagógia apostolának, új „Kolombusnak”, a gyermeki lélek felfedezőjének. A század elején, mint orvosnő tudományos megfigyeléseivel, kísérleteivel az addigi nevelési felfogással merőben ellentétes pedagógia alapjait rakta le.
A szabad, boldog, öntudatos ember nevelésén fáradozott egész életén át.
Műszaki középiskolába járt, majd az orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, 25 évesen Olaszország első orvosnőjévé avatták. Fiatal orvosként gyermekosztályon dolgozott, és ott hamarosan arra a megállapításra jutott, hogy az értelmi sérülés nemcsak gyógyszerekkel, hanem sokkal inkább pedagógiai eszközökkel korrigálható.
Érdeklődése később a normál pedagógia felé fordult. A pedagógia antropológia című munkájában kifejtette, hogy az orvostudomány és pedagógia szoros kapcsolatban vannak, egyik sem nélkülözheti a másikat a fejlődő gyermekekkel való foglalkozás során.
Pedagógiai elveit, nevelési rendszerét a tudományos pedagógia és orvostudomány  legalapvetőbb elveinek figyelembevételével alakította ki. A gyermekek fizikai fejlődését antropológiai szempontból figyelte meg és irányította. 
A Montessori-módszer lényege, hogy a pedagógus nem tanít a szó hagyományos értelmében, hanem a gyermekeket olyan környezetbe helyezi, olyan játékeszközökkel veszi körül, amelyeket kézbe véve és használva saját tapasztalataik alapján fedeznek fel dolgokat, fejlesztik képességeiket, jutnak új ismeretekhez. Bármikor és bármeddig játszhatnak akármelyik játékeszközzel. A pedagógus csupán figyelemmel kíséri tevékenységüket, fejlődésüket, és ha szükséges, segítséget nyújt. A tanításközpontúság helyett az önálló tanulást helyezi előtérbe. Szabadságra, önfejlődésre, önállóságra nevel, azáltal, hogy figyelembe veszi a gyermek adottságait, fejlettségi szintjét, tempóját, biztosítja a problémák önálló megoldását, a felfedezés örömét. Pedagógiája szerint a finommotoros képességek és az érzékelés a legkisebb gyermekkortól fejleszthető megfelelő gyakorlatokkal. Ezekhez dolgozta ki saját eszközrendszerét.
Tisztelet adassék e nagyszerű Pedagógusnak és Módszerének is! Legalább a születése napján!

12. augusztus harmincegyedikén született Gaius Caligula Caesar, az őrült római caesarok közül az első. Nevét egyébként légionistáknak köszönheti: ifjúkorát hadvezér atyja Germanicus seregének táborában, a Rajna vidékén töltötte. Mivel a katonai csizmát (caliga) előszeretettel viselte, kapta a katonáktól a Caligula („Csizmácska”) melléknevet.
Suetonius néhány évtizeddel később keletkezett leírásában lényének alapvonása a határtalanig menő hatalmi hóbort, melyet olykor joggal elmebajnak vélhetünk. Istennek tartva magát isteni tiszteletet követelt a maga számára, sőt, versenyre szólította fel Juppitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom.
Abban is Juppiterhez hasonlóan vélt cselekedni, midőn testvérével Drusillával, kit istennővé (Dea) emelt, vérfertőző viszonyban élt. Ebből objektívebb megközelítéssel annyi lehet igaz, hogy különleges szeretettel vette körül leánytestvéreit, mint családja maradékát.
Rokonaival és barátaival szemben a legvéresebb kegyetlenséggel dühöngött. Tiberius Gemellus 37-ben halt meg, mert Caligula betegsége idején állítólag azt remélte, hogy utódja lesz. Meghaltak Macro és felesége gyermekeikkel együtt, nemkülönben igen sok férj, kik a halált azért érdemelték meg, mert előzőleg nejük volt az, kivel egy császár viszonyt kezdett.

1840. augusztus utolsó napján született Giovanni Verga olasz – szicíliai - költő, író. A rövidebb-hosszabb elbeszélések vagy inkább rajzok kora, a realizmus – vagy ahogy Itáliában nevezik, a verismo – kora volt ez a kor Európa-szerte, és Verga tehetségének, tömör kevésszavúságának igen jól megfelelt ez a forma. A remekművek egész sorát írta meg ebben a stílusban. Közülök a Cavalleria rusticana - Parasztbecsület és a La lupa  -A nőstényfarkas címűek világhírre jutottak. Előbbi már csak azon oknál fogva is, mert Pietro Mascagni csodálatos operájának alapjául szolgált. A drámai koncentrálásnak nagyszerű példája mind a kettő, és még több, kevésbé híres társuk is.

1856-ban augusztus harmincegyedikén szentelték fel az esztergomi Bazilikát, Hild József építész remekművét, jóval befejezése előtt. Erre az alkalomra szerzette Liszt Ferenc az Esztergomi misét, és a szertartás során Ő maga vezényelte.

1878. augusztus harmincadikán a Dunántúl felől nagy esők, zivatarok érték el Észak-Magyarországot. Először Eger, Óhuta, majd Diósgyőr és Miskolc következett.
Mivel a felhőszakadás egyszerre nagy területet érintett, a Bükkből lezúduló víz úgy felduzzasztotta a Szinva és a Pece patakokat, hogy azok másnap, 1878. augusztus harmincegyedikén hajnalban medrükből kilépve álmukból riasztották a polgárokat és elpusztították Miskolc belvárosának nagy részét. A víztömeg meg-megakadt az útjába kerülő hidakban, malomgátakban, házakban és magával sodorta őket, nagy mennyiségű hordalékot felhalmozva a hidak környékén és a zsilipeknél. A belvárosban percenként fél métert emelkedett az áradás, így a menekülés szinte lehetetlen volt. A város egyes részein 4–6 méter magasan állt a víz. Csak Miskolcon 2182 ház dőlt össze, a város épületeinek a fele károsodott és 277 ember halt meg, de a környékbeli településekkel együtt számítva az áldozatok száma elérte a 400 főt.

1896. agusztus harmincegyedikén adták át rendeltetésének a pesti Nagykörutat. A mai Budapest területén a XIX. század közepéig különálló településeken éltek az emberek, ahonnan sugár irányú utak vezettek a Duna partjára, a mostani centrum helyére, viszont a települések közötti közlekedés megoldatlan volt. Idővel komoly igény merült fel, hogy össze kellene őket kötni. Mivel a mai Nagykörút helyén korábban a Duna egyik ága folyt, így az első tervek szerint ezt felélesztve egy hajózható csatornával akarták megoldani a problémát. A csatorna 8 láb mély, 120 láb széles lett volna, északi és déli végén egyaránt zsilipkapukkal elválasztva a Dunától. Megvalósítására létre is jött egy társaság, mely vállalta, hogy 4 év alatt kiépíti a legnagyobb dunai hajókkal is járható ágat, 12 híddal és 48 rakodóhellyel. A csatorna két partjára látványos palotasorokat terveztek. A terv végül – sajnos! -anyagi okok miatt nem valósult meg, viszont a helyén futó közúti nyomvonal végérvényesen bekerült a városrendezési tervek közé.
1872-ben elkezdődtek a munkálatok, de nagyon lassan haladtak. A következő 12 év alatt csak 23 új épület készült el, köztük a Nyugati pályaudvar és a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház. A vizsgálatok rámutattak, hogy az építkezést csak komoly adókedvezményekkel lehet felgyorsítani, biztosítva ezzel az építtetők érdeklődését. Az 1884-től1890-ig tartó időszakban évente közel 20 ház épült fel. A továbbiakban arra törekedtek, hogy a Nagykörút kiépítése 1896-ra, magyarok honfoglalásának millenniumi ünnepségére elkészüljön. Ennek megfelelően a következő 6 évben 85 újabb ház készült el. A körút kiemelkedő épületei közül ekkor épült meg a Vígszínház, a Royal Szálló, valamint a körút egyik legjellegzetesebb épülete, a New York-palota. A tervek végül megvalósultak, így 1896. augusztus 31-én, ünnepélyes keretek között átadhatták a Nagykörutat.

1909. augusztus harmincegyedikén született Fejtő Ferenc, történész, kritikus, Széchenyi díjas író, baloldali publicista. Emigrációja idején az AFP hírügynökség munkatársa volt, a kelet-európai kommunista diktatúrák elemzésével foglalkozott, 1947 és 1989 között nem tért vissza hazájába. Először 1952-ben jelent meg A népi demokráciák története című munkája, amely ismertté tette nevét - Magyarországon a mű két kötetben, bővített kiadásban csak 1991-ben jelent meg. A népi demokráciák története a kelet-európai sztálinizmus elemzésének alapműve, óriási tárgyismeretre támaszkodó megközelítései ma is érvényesek. A 16 nyelvre lefordított, Franciaországban tankönyvként is használt mű számos francia szimpatizánst ébresztett rá a valóságra.
Fejtő emellett könyvet írt az 1956-os forradalomról, 1972 és 1982 között a párizsi Politikai Tanulmányok Főiskoláján a Szovjetunióval és Kelet-Európával kapcsolatos szemináriumok igazgatója volt, 1973-ban pedig műveiért megkapta a bölcsészdoktori címet. Franciaországban a 20. századi értelmiség egyik nagy alakjának tartják. 2006-ban magyar nyelven jelent meg József Attiláról szóló könyve, 2008-ban halt meg.

1939. augusztus harmincegyedikén lengyel milicistának öltözött német ügynökök támadták meg a német-lengyel határ közelében lévő, akkor Németországhoz tartozó gleiwitzi (Gliwice-i) rádióállomást, és az állomás elfoglalása után rövid lengyel nyelvű, németellenes propaganda-üzenetet sugároztak. A művelet célja az volt, hogy Lengyelországot agresszornak tüntessék fel, és ürügyet szolgáltassanak Lengyelország lerohanására.  A támadást Alfred Naujocks SS ügynök vezette, akinek a nürnbergi per során tett vallomása az egyetlen hiteles forrás, amelyből az eseményekről tudunk – ő volt a rajtaütés egyetlen, a háború után felkutatható túlélője.
És másnap, 1939. szeptember elsején a szörnyű világégés kirobbant.

1943. augusztus utolsó napján nagy erejű szövetséges bombatámadás érte Pisa városát, mely 2500 házat döntött romba, és közel 2000 áldozatot követelt.

2013. augusztus 30., péntek

Augusztus harmincadika a századok során

1574-ben ezen a napon született Szenczi Molnár Albert, református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító. Noha életének javát külföldön élte le, és műveinek többsége is ott született, tevékenységét hazája javára fejtette ki. Barátait idézve egyik levelében, ezt írta: „Azt mondják ugyanis mind és erősítik, hogy egyetlen szótár kibocsátásával, amit a deákság egész Magyarországon szomjúhozik, többet csinálhatok mind az egész hazának, mintha egyik helységében több évig tanítom az ifjúságot avagy az egyházközséget.”
Úttörő jelentőségű latin szótára átdolgozásokkal a 19. század közepéig használatban volt; sok irodalmi, tudományos műszónak nála olvassuk első magyar nyelvű meghatározását. Latin nyelvű magyar nyelvtanát a 18. századig kézikönyvként használták, ezáltal – a tudománytörténeti jelentőségen túlmenően – nagymértékben hozzájárult a magyar nyelvhasználat és helyesírás egységesüléséhez. A református magyarság számára zsoltárfordításai, a Károli-biblia javított kiadása máig élő hagyatékot jelentenek. A magyar irodalmi nyelv és a magyar verselés fejlődésére is kiemelkedő hatást gyakorolt.

1773. augusztus harmincadikán született Mary Wollstonecraft Shelley, a nagy romantikus költő, Percy Bysshe Shelley felesége, de saját jogán is nevezetes. Mary Shelley soha nem járt iskolába, írni és olvasni Louisa Jonestól, a házvezetőnőtől tanult meg, tudását pedig apja hatalmasnak mondható könyvtárában szerezte, többnyire autodidaktikusan. Ugyanakkor házuk tudósok, művészek, ismert szabadgondolkodók törzshelye volt, így gyakran végighallgatta azok beszélgetéseit, vitáit. (Apja az ismert író, filozófus és újságíró William Godwin volt.) Tizenegy éves korában megírta első rövidebb művét, Mounseer Nongtongpaw-ot, melyet apja kiadója publikált is.
Fő műve azonban a Frankenstein.
A történet mindenki számára ismert: Mary és Percy Shelley – vagyis a Shelley házaspár – 1816. kora nyarán a Genfi-tó környékére látogatott Lord Byronhoz. Hűvös napok járták, túlságosan is hideg  volt, hogy a külső szabadidő-tevékenységeket élvezhessék, ezért Byron kihívta Shelleyéket és magánorvosát, John William Polidorit, egy „költői versenyre”: az nyer, aki a legijesztőbb történetet alkotja meg.
Jelen van tehát a kor két legnagyobb költője, meg egy igen jótollú orvos, mégis közös akarattal Mary nyeri a nemes versengést. Ötlete egy rémálom, vagy lidércnyomás hatására fogant, amelyben egy „istentelen” tudományt tanulmányozó sápadt diákot látott térdelni a dolog mellett, amit összeállított.
Az ötlet a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz címen aztán regénnyé lett, mely  sajátos jegyei folytán az irodalmon és a populáris kultúrán keresztül meghatározta a horror  történetek és filmek egy teljes műfaját.
”Az ötlet, amelyen e történet nyugszik, fesztelen beszélgetés során vetődött fel, részint a magunk mulattatására, részint mert alkalmas volt arra, hogy eddig ismeretlen gondolatforrást szabadítson föl. Ám a mű előrehaladtával e két szemponthoz újabb indítékok csatlakoztak. Számomra csöppet sem közömbös, hogy az olvasót miként érintik azok a morális törekvések, amelyek a mű alakjaiban, érzelemvilágában öltenek testet; de mindenekelőtt arra törekedtem, hogy elkerüljem napjaink regényeinek ernyesztő unalmát, a békés családi szeretet és a mindent átlengő erkölcsösség ábrázolását. Semmi esetre sem szabad azt hinni, hogy a nézetek, amelyek természetesen következnek a hős jelleméből és helyzetéből, okvetlenül megegyeznek a magam nézeteivel, mint ahogy nem lehet a műből semmiféle jogos következtetést levonni az ilyen vagy olyan bölcseleti elvek iránt érzett vonzalmaimról sem.
A szerző szemében a történetet csak érdekesebbé teszi, hogy azon a fenséges tájon kezdődik s játszódik is javarészt, abban a társadalomban, amelybe szakadatlanul visszavágyik. 1816 nyarát Genf környékén töltöttem. Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat, és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek a kezünk ügyébe. E mesék fölkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot. Két barátunk (egyikük tollából a közönség szívesen fogadna bármi mesét, mint akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet.
Az idő azonban váratlanul jóra fordult, és az én két barátom magamra hagyott, elutazott az Alpokba, s a csodálatos tájon teljesen kiment a fejükből még az emléke is minden kísértetlátomásnak. Az alábbi mese az egyetlen, amely elkészült a három közül.”

1871. augusztus harmincadikán született Ernest Rutherford, új-zélandi születésű Nobel-díjas kémikus és fizikus. 1896-ban a röntgensugárzás kutatásába kezdett; megkülönböztette a radioaktív és a röntgensugarakat. Felfedezte a sugárzás két fajtáját, az alfa és a béta sugárzást, majd felfedezte a radongázt, továbbá a rádium, a polónium és a bizmut számos új radioaktív izotópját. 1900- ban fedezte fel a radioaktív bomlás exponenciális törvényét, és bevezette a felezési fogalmát.
1910-ben munkatársai szórási kísérlete kapcsán következtetett az atommagra, majd  a protonra: 1920-ban pedig megsejtette, hogy még egy részecskének kell lenni – utóbb ez vezetett a neutron felfedezéséhez.

1890. augusztus harmincadikán született Reményik Sándor, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő, nagyon szerethető alakja. A költőt a lelkek építészének tartotta, a költészetet léleképítészetnek, versei bővelkednek természeti képekben, költészete nyitott  filozófiai kérdésekre, és olykor felbukkan benne a humor is. Verseiben nagyon fontos szerepet játszott a szimbolizmus.
Formai szempontból – ismerjük el - voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő.
Önmagamba falazva
Mi ez? Hol vagyok én?
Hogy kerültem ide
Megint?
Falak, falak:
Égigérő falak
Vesznek körül
Elrendelés szerint.

Kéz nem nyúl rajtuk át.
Hang nem hat rajtuk át.
Egy csillag sem üzen.
Tán vétkeimből nőttek e falak -
Köztük vakon vergődöm,
Némán és süketen.

Tűrnék, Uram, tudod
Békességgel más, nagy fájdalmakat -
Csak ezeket elvennéd,
Csak ezeket elvennéd!
E vastagodó kripta-falakat.

Adnál erőt elveszteni magam -
Vagy szabadulni: erőt a karomba.
Voltam szabad,
Most újra rab -
Élhetek-e tovább
Így, befalazva önmagamba?

Voltam szabad -
Az egészség mámorát kortyolgattam,
Szürcsölgettem a munka gyönyörét,
A szeretet ős-ózonát.
S falak, falak...
Valakinek, aki szeret,
Aki tiszta, aki szabad
És aki lát:
Add kezébe a jerikói trombitát.
1936

1918. augusztus harmincadikán a baloldali eszerekkel kapcsolatban álló forradalmár, Fanny Kaplan több lövést adott le Leninre, aki súlyosan, életveszélyesen megsebesült. A merénylőt azonnal, tárgyalás nélkül kivégezték. Másnap elrendelték a „vörös terrort”. Ez a merénylet lett végül is Lenin halálának okozója.
 A golyó a nyakában maradt, túl közel a gerinchez ahhoz, hogy a kor orvosi technikájával sikeresen eltávolíthassák. Valószínűleg ennek következtében 1922 májusában kapott először agyvérzést, részben megbénult a bal oldalán, ugyanezen év decemberében következett be második agyvérzése, ekkor búcsút kellett mondania az aktív politikai életnek, bár a Népbiztosok Tanácsának továbbra is elnöke maradt. A harmadik agyvérzés 1923 márciusában érte, ezt követően már nem tudott többé beszélni.
 1924. január huszonegyedikén halt meg.

1940. augusztus harmincadikán született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében szeptember ötödikén magyar csapatok megkezdték a visszacsatolt Észak-Erdély megszállását. A döntést megelőzően nagyon kiéleződött a helyzet Magyarország és Románia között, és a teljes magyar hadsereg is mozgósításra került. Korábban a Szovjetunió is felajánlotta a közös fellépés lehetőségét – ők Besszarábiát követelték -, ám ezzel a magyar kormány nem élt. A két fél elsődlegesen egy katonai konfliktusban gondolkodott, ám Németországnak nem állt érdekében ez, valamint félt egy szovjet beavatkozástól, ezért avatkozott közbe. A tárgyalások 1940. augusztus 29-én kezdődtek meg Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter döntőbíráskodásával.
A határozat Észak-Erdélyt Magyarországnak juttatta, így ismét az ország része lett 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek majd a fele volt magyar nemzetiségű.
 Híressé vált esemény, hogy a határozat kihirdetése után Manoilescu román külügyminiszter elájult.
A magyar csapatok a döntés értelmében szeptember ötödikén lépték át a trianoni határokat, és kezdték meg a kijelölt határvonalig a területek birtokba vételét. Ez nem volt atrocitásoktól mentes, több esetben is véres események követték a bevonulást.

1941. augusztus harmincadikán a németek megkezdték Leningrád körülzárását, melyet szeptember nyolcadikán befejeztek, és kezdődött a város 900 napos blokádja. Augusztus végére több mint 600 000 embert evakuáltak, de ennek ellenére október elejére a kb. 3,5 milliós lakosságnak már csak 20 napra elegendő élelmiszere maradt. Félmillióan élelmiszerjegyre sem voltak jogosultak, és a nagy éhínségben az emberek lassanként kénytelenek voltak megenni különféle háziállatokat, majd bőrdarabokból és a falról lekapart tapétaragasztóból főztek levest. Az éhezés és hideg még a legerősebbeket is legyűrte, és 1942 januárjától már naponta ötezren haltak meg a körülzárt városban.

1984. augusztus harmincadikán indult első útjára a Discovery űrrepülőgép az STS-41-D, a három használatban volt űrrepülőgépek egyike, a legidősebb. Műholdakat, űrszondákat indított, kutatórepüléseket végzett és részt vett a Nemzetközi Űrállomás építésében. Szolgálata a 2011. március kilencedikén történt sikeres leszállással befejeződött.

2013. augusztus 29., csütörtök

Szeptember hónap előzetes krónikája

A hónap neve a latin septem szóból ered,  melynek jelentése, hét: az ellentmondás abból fakad, hogy a régi római kalendárium szerint az év hetedik hónapja volt valóban, ám Julius Caesar naptárreformja során két új hónap került a naptárba: a Caesarról elnevezett július, és az Augustus császárról elnevezett augusztus: akkor aztán minden hónap elcsúszott, s lett a hetedikből kilencedik, és így tovább, egészen decemberig, mely egykor tényleg decem = tíz volt.
Tudjuk: szeptember utolsó harmada már az ősz része. Huszonkettedikén huszonhárom órakor a Nap a Mérleg jegyébe lép, elvileg és naptárilag ez az őszi napéjegyenlőség ideje. (Elvileg, mondom, mert valójában huszonhatodikától fordul a nappal és az éj tartamának hossza.)
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Mig éjfél
Kong, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél

Ó, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...


A hónap elején tizenhárom óra huszonegy, idusán tizenkét óra harmincöt, a hónap végén már csak tizenegy óra negyvenhárom perc lesz a Fény, a nappal időtartama.
Ötödikén tizennégy órakor lesz holdújulás a Szextáns csillagképben. A holddal számoló naptárakban ekkor új hónap kezdődik, mi több, a zsidó naptárban új év.
Negyedikén naplementekor véget ér az 5773. zsinagógai év, kezdődik az 5774.
Ötödikén már 5774. tisri havának első napját írjuk.
Holdtölte meg a Halakban lesz huszadikán, húsz órakor.
A Merkúr csak a hónap második felétől lesz kereshető közvetlenül napnyugta után a nyugati horizont közelében, de meg kell mondanom, megfigyelésre igen kedvezőtlen helyzetben lesz,  a hónap végén is csak fél órával nyugszik a Nap után.
A Vénusz annál szebben lesz látható: közel másfél órával nyugszik a Nap után, fényesen ragyog majd az esti ég alján.
A vöröslő Mars a hónap során lőretartó mozgást végez előbb a Rák, majd az Oroszlán csillagképben. Kora hajnalban kel, ekkor kereshető a keleti égen.
A nyájas Jupiter is előretartó mozgást végez de az Ikrek csillagképben. Éjfél körül kel, az éjszaka második részében feltűnően látszik majd a keleti-délkeleti égen.
A Szaturnusz is előre mozog a Mérlegben. Este nyugszik, még megkereshető napnyugta után a délnyugati látóhatár közelében.
Az Uránusz szeptemberben az éjszaka nagy részében látható a Halak csillagképben, miként a Neptunusz is a Vízöntőben.

Emléknap, évforduló jócskán esik szeptemberre is.
Másodikán emlékezhetünk arra, hogy 1945-ben véget ért a második világháború; Japán aláírta a fegyverletételi nyilatkozatot. És idén ezen a napon kezdődik a tanév.
Harmadikán annak lesz az évfordulója, hogy 476-ban megszűnt a Nyugat-Római Birodalom: Flavius Odoaker, germán származású hadvezér ezen a napon vonult be Rómába, és lemondatta trónjáról Romulus Augustulust.
1522. szeptember ötödikén Ferdinand Magellan három hajójából egy visszatért Portugáliába, igaz, Magellán nélkül. Minden esetre a Föld körülhajózása e napon bizonyossággá vált.
Hetedikén emlékezzünk meg arról, hogy ez a nap volt Zrínyi Miklósnak és Szigetvárnak az utolsó napja 1566-ban.
Kettős évforduló esik kilencedikére, két valódi zseni születésnapja: 1828-ban Lev Nyikolajevics Tolsztoj,
1931-ben Latinovits Zoltán született.
Tizedike Nikoletta nap lesz; és - bizonyos értelemben - tizenkettedike is. Nekem. Egy 2192 nappal ezelőtti nap jut majd eszembe tizenkettedikén.
Tizenkettedike még arról is nevezetes, hogy Kr.e. 490-ben e napon győztek az athéniek a perzsák fölött Marathónnál.
Idén tizennegyedikére esik a zsidó naptárban jóm kippur, az engesztelés napja.
Tizenkilencedikén Kossuth Lajosra, huszonegyedikén Széchenyi Istvánra gondolunk majd.
Széchenyi születésével egy napon ünneplem a nagyszerű dalnok, zenész Víg Mihály – hiszem, hogy barátom - születésnapját.
Az őszi napéjegyenlőség napján, huszonkettedikén lenne 103 éves Faludy György.
Huszonötödike William Faulkner,
huszonhatodika T.S. Eliot és George Gershwin,
huszonhetedike Jancsó Miklós napja lesz.
És Vele – mármint Jancsó Miklóssal - egy napon született – épp csak 210 évvel ezelőtt – Prosper Mérimée, nagy kedvencem.
Emlékező napok jutnak hó végére is.
Huszonkilencedikén két nagyszerű művész születésnapja lesz: Miguel de Cervantesé, és Michelangelo Antonionié.
Huszonnyolcadikán Caravaggióra,
harmincadikán Benedek Elekre gondolok majd.
És persze, ha az égi és ninivei hatalmak engedik, a napi krónikákban egyebekről is beszámolok rendre.

Augusztus huszonkilencedike van

Nem tudom, fűzte-e valami számmisztikai hókuszpókusz az oszmán- török hadvezetést, netán a legmagasabb, fényes Portát augusztus huszonkilencedikéhez, vagy épp Mohács után kötötték magukat e dátumhoz, de az tény, hogy a magyar-török viszonyban a következő események kötődnek e naphoz:
1521-ben augusztus huszonkilencedikén foglalták el a törökök Nándorfehérvárt, ahonnan 1456-ban oly csúfosan futottak el.
1526-ban ezen a napon lényegében másfél óra alatt szétverték a középkori magyar államot Mohácsnál.
1541-ben a Buda „felmentésére” érkezett törökök augusztus huszonkilencedikén fogságba vetették Török Bálintot és más főurakat, aztán „csellel”, minden esetre harc nélkül elfoglalták Budát, és evvel három részre szakították a már akkor is két részre szakadt országot.
Végül 1602-ben augusztus huszonkilencedikén foglalták vissza Fehérvárt a magyaroktól.
1686-ban aztán véget ért a törökök augusztus huszonkilencedikei sikerszériája: sikertelenül próbáltak meg kitörni a Szent Liga által ostromlott Buda várából. És szeptember másodikán az ostromlók elfoglalták a várat, véget ért a török 145 évig tartó uralma Buda felett.
”Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”1520-ban meghalt Szelim szultán, helyére zseniális I. Szulejmán került, aki 1521-ben  követeket küldött Magyarországra a béke érdekében, azonban a magyar főurak némi arroganciával börtönbe vetették a követeket. Válaszul a szultán hadjáratot indított a Magyar Királyság ellen, mi mást tehetett volna? Még abban az évben  elfoglalta Nándorfehérvárt és Szabácsot. 1524-ben pedig megfenyegette II.Lajos magyar királyt, hogy a folytonos békeszegés miatt elfoglalja majd Magyarországot. Ideje lett volna észbekapni, és a védelemre lépéseket tenni: e helyett a főurak egymás birtokainak kifosztásával,  miegyebekkel foglalkoztak.
A magyar udvar 1526-ban idejekorán értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül, a hírek hallatán a király parancsot adott a bánoknak, hogy készüljenek fel a védelemre. Ám most sem történt semmi, mint öt évvel azelőtt. Nem volt pénz. A telet a visegrádi udvarnál töltő Tomori Pál kalocsai érsek hiába kért pénzt, hiába figyelmeztetett, senki sem hederített rá.
Látván, hogy semmi sem történik az ország védelmében, a végvidéki parancsnokok márciusban beadták lemondásukat, ám ahogy a védelem, úgy a lemondásuk sem érdekelt senkit.
A törökök pedig – ősi hadiszokásuk szerint Kászim napján – április huszonharmadikán megindultak. Elfoglalták Nándorfehérvárt, Péterváradot: idehaza még mindig nem történt semmi sem. Aztán, nagy nehezen, július másodikára Tolnára hívta a király a nemesi felkelők seregeit. Nem csipkedték magukat, mit mondjak?
II. Lajos augusztus tizenhatodikán nevezte ki a sereg vezéreiül Szapolyai György szepesi grófot és Tomori Pál kalocsai érseket, aki nagyon vonakodott a vezérséget elfogadni. Az urak nagy többsége – tudj’Isten, miért? -Mohácsot választotta a csata színhelyéül, bár még nem érkezett meg a király táborába minden várt csapat, és a helyszín nem volt túl alkalmas a védelemre.
Augusztus huszonkilencedikén végül is a magyar sereg 24 800 emberből állott, 85 ágyúval volt felszerelve, (ebből 53 került használatba), és még néhány horvát hadtest állt rendelkezésre. Akadt még két jelentősebb, mozgásban lévő haderő: a Szapolyai Jánosé akkor még valahol Szeged környékén mozgott Mohács felé, igen lassan, mert ellentmondó utasításokat kapott, hasonlóan Frangepán Kristófhoz, aki dél felől mozgott Mohács felé. Végül is a csatába egyikük sem érkezett meg.
Ezzel szemben a török sereg erőit hatvanezer reguláris szpáhira és janicsárra teszik, ez azonban a mai történelmi kutatások szerint túl sok, a teljes oszmán haderő reguláris állománya volt hatvan-hetvenezer, s ebben a csatában nem vett az részt. Valójában az elit egységek száma 30 ezer fő lehetett, amelyhez hozzájöttek az irreguláris csapatok az aszabok és az akindzsik meg a többi egység. Így ebből állt össze a hatvanezer fős török sereg. Viszont ez egy végtelenül fegyelmezett, erős, ütőképes sereg volt, ami a miénkről nem mondható el.
Aztán meg: nagyon rosszul választottuk meg a csata színhelyét. A töröknek engedtünk át egy magaslatot, akik onnan a teljes magyar hadrendet vidáman átláthatták; a jobb szárny erősen elmaradt a derékhadtól, a balszárnyat pedig nemes egyszerűséggel a Duna mocsárvidékére helyeztük. Velük nem is volt nagyobb bajuk a törököknek, megtették azt a szívességet, hogy belevesztek a mocsárba.
A csata elején volt egy majdnem sikeres lovasrohama a derékhadunknak, de hamar kifulladt, és ezzel lényegében az ütközet sorsa is eldőlt. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az időközben a helyszínre ért janicsárok sortüzekkel fogadták a magyarokat. Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori  is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni. A szultán megkerestette a holttestét, levágott fejét karóra tűzték sátra előtt.
A vereségen kívül súlyos problémát jelentett, hogy Mohácsnál elesett II.Lajos király is.
A török ugyan eljutott Budára, rendesen ki is fosztotta azt, ám decemberre egyetlen török nem volt az országban.
EZT követően kaptunk tizenöt évnyi haladékot, amit viszont ismét nem a védelemre használtunk, hanem jött a kettős királyválasztás, és két király csetepatéiban majdnem több magyar halt meg, mint a törökellenes háborúk egészében.
Szulejmán végül megelégelte a dolgot, és 1541. augusztus huszonkilencedikén elfoglalta Budát, és rátenyerelt az ország középső részére.

Augusztus huszonkilencedike az Inka Birodalomnak sem volt ünnepi nap 1533-ban. Akkor Pizarro spanyol konkvisztádor megölette az utolsó inka uralkodót Atahualpát, és elfoglalta a Birodalom fővárosát, Cuzcót.
Atahualpa (Atahuallpa, Atabalipa, vagy Atawallpa) volt az utolsó legitim inka uralkodó, aki idősebb féltestvére, Huascár legyőzését követően került a trónra, miután édesapjuk Huayna Capac feketehimlőben meghalt. Pizzarro előbb elfogatta az uralkodót, és rajta keresztül irányította az inka birodalmat, aztán – mivel már nem volt szüksége rá – megfojttatta. Ez a gyilkosság jelentette az Inka Birodalom (kecsua nyelven Tawantinsuyu) végét.

Egészen nagy valószínűség szerint 1434. augusztus huszonkilencedikén született Csezmicei  - más források szerint  Kesinczei - János, vagyis hát Janus Pannonius. Középkori költészetünkből csak szórványos darabokat őrzött meg a véletlen. A túl viharos évszázadokban elkallódott a korai évszázadok legtöbb magyar költeménye, és ha maradt is számunkra egynéhány szép vers, nem maradt fenn egyetlenegy költői arculat sem. Még az esetleg megőrzött nevekhez sem tudunk művészegyéniséget társítani. A XVI. századtól kezdve azután olyan gazdagsággal árad a magyar költészet, amiből fel kell tételezni, hogy nagy múltnak folytatása. E kettő — a névtelen középkor és a tündöklő magyar reneszánsz — között virágzott Mátyás korának pompás, de latin nyelvével csak a beavatott kevesekhez szóló hazai humanista költészete, és ennek az egészében is igen színvonalas, a maga korában korszerű és Európa-szerte tudomásul is vett írásművészetnek a főalakja volt Janus Pannonius. Az ő csillogó egyénisége és világraszóló, költészete áll költőink névjegyzékének élén. Semmivel sem kisebb nagyságrendű, mint Balassi vagy Csokonai csak éppen egy sort sem írt magyarul, és ahogy a latin nyelv ismerete kikopott a közhasználatból, s korunkra már az értelmiség körében is fehér holló a deákul olvasó ember, úgy vált az első nagy magyar költő szinte kizárólag a jó képzettségű szakemberek zárt körének ügyévé. Mígnem 1972-ben, halálának félezer éves évfordulója hirtelen divatba nem hozta, hogy legalábbis fordításokban foglalja el megillető helyét költészetünk élén ez az ízig-vérig nagyszerű Költő.
EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
  Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
  Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
  Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
  Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

1632. augusztus huszonkilencedikén született John Locke természettudós és filozófus, az angol felvilágosodás jelentős alakja. Filozófiájának középpontjában az ismeretelmélet állt, ugyanis az emberi megismerés képességének felfejtésével a helyes etikai és politikai rendszer kialakítását tartotta megvalósíthatónak. Ismeretelméletében abból indult ki, hogy minden tudásunk (a matematikai és logikai kivételével) a tapasztalatból származik. Azt hangsúlyozta, hogy nincsenek "velünkszületett eszmék", és az erkölcsi és teológiai nézetek sem függetlenek a tapasztalattól. Felfogása szerint születéskor az emberi elme üres lap, melyre a külvilág tapasztalatai kerülnek (csak a képzetek megalkotásának képessége az, ami már eleve adott). Minden ismeretünk tapasztalati, azaz empirikus jellegű, s ezeknek két forrása van: A) külső érzékelés, vagyis az érzékszervek által nyújtott tapasztalatok; B) belső önérzékelés, reflexió, vagyis a lélek öneszmélődése.
Főbb művei voltak az Értekezés az emberi értelemről, a Két értekezés a polgári kormányzatról, a Levél a vallási türelemről és a Gondolatok a nevelésről.

1848. augusztus huszonkilencedikén a rákoscsabai templomban örök hűséget esküdött egymásnak Jókai Mór és Laborfalvi Róza. Az ifjú pár március tizenötödikén, a Nemzeti Színházban ismerte meg egymást, a Bánk bán esti előadásán. Tudjuk, ugye, milyen neves nap volt az?

1938. augusztus huszonkilencedike szomorú, csúf nap volt, szerintem talán még Mohácsnál is csúfabb, mert e napon költözött el közülünk, hunyt el Karinthy Frigyes. 1936-ban még sikeresen megműtötték agydaganatát Stockholmban, ám ahogy mondani szokás: a műtét sikerült, csakhogy két év múlva Karinthy meghalt.
Vélem és remélem, hogy Karinthyról különösebben szólnom nem kell, remélem, még mindig elegendő, ha Neve leíratik!
” De látod, én nem haltam meg, a roncs kidobott magából, és jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem a legkevesebbnek kivárása, amivel újra kezdhetem az életet. S úgy jártam a világban máris, ahogy Robinson szigetén illik járni a hajótöröttnek, ahová kidobta a közönyös hullám, amikor elsüllyedt alatta a Megértés, amit lelkes, Istentől küldött építők ácsoltak számára, valamikor, a múlt század közepén s még régebben, egy ember, akinek már az apja is ács volt. És ajándéknak vettem minden lomot és szemetet, amit a háborgó vizek tetején leltem, hulladékát a büszke hajóknak. S megszoktam mindenben meglátni az alamizsnaértéket s feledni azt, ami hiányzik - értékelni a minimumot a maximummal szemben - elfogadni adósomtól ezredrészét annak, amivel tartozott, lemondani a többiről - megelégedni vele, ha hitelezőm csak egy font húst kért a testemből, csak egy bőrt nyúzott le rólam, könnyelmű adósságom fejében.
Felháborodni sors igaztalanságán, ember igaztalanságán - ugyan, kis Nini! Nincs ennek helye Robinson szigetén! Elárult a barát, megcsalt a bajtárs, kifosztott a kalmár? Ugyanakkor, látod karjába ölelt az ismeretlen, megmentett az idegen, visszaadta legfőbb gúnyámat, a bőrömet, akire rábíztam! Elvitte álmomban ruhám és kalapom a Gangstervédő Üzem KFT., mert úgy tetszett neki? Ugyanakkor fejbe is vághatott volna, mégse tette, sőt tűrte, hogy vágják csontjaimat, nem azért, hogy enyvet főzzön belőle a Spódium gyár, hanem azért, hogy kicsalogassák alóla az önmagamra támadó, testemben lakozó ellenséget.
Odanézz... mi az ott a fövényen?... ó, földöntúli boldogság!... ó, tündérálom!... heuréka!... egy lyukas kanál, bizonyára az elsüllyedt hajóról való. Engedj el, hadd rohanok - ezzel a kanállal kikaparom, kiásom a sziklát, és kunyhót építek rá, hallod-e? mához egy évre palotám lesz ezen a lakatlan szigeten.”


2005. augusztus huszonkilencedikén érte el New Orleanst a Katrina-hurrikán, és szörnyű pusztítást végzett. Előző napon  a Mexikói-öböl meleg vízfelülete felett pusztító erejű, ötös  hurrikánná erősödött a Katrina. Akkor még senki nem gondolta, hogy 24 órával később a vihar az öt legtöbb halálos áldozatot követelő trópusi ciklon közé írja be magát az USA történetébe.
A Katrina másnap 200 km/órás széllel, hármas hurrikánként ért partot az Amerikai Egyesült Államok déli területein és hatalmas pusztítást okozott Louisiana és Mississippi államokban. New Orleans szenvedte el a legnagyobb katasztrófát: a hurrikán erejű szél korbácsolta vihardagály, a hatalmas esőzések és a várost védő gát átszakadása következtében New Orleans jelentős része víz alá került, helyenként közel öt méteres magasságban állt a víz az utcákon. Az áldozatok száma összességében megközelítette a kétezer főt.

2013. augusztus 28., szerda

Augusztus huszonnyolcadika,

Szent Ágoston ünnep- és emléknapja van, mert Aurelius Augustinus 430-ban ezen a napon halt meg. Ha már leghíresebb műve a Vallomások címet viseli, tartozom én is egy vallomással. Se szeri, se száma azoknak a korakeresztény egyházatyáknak, filozófusoknak, akiket szívembe zárni tudtam, de az egyik legelőkelőbb hely ott Ágostoné, ebben bizonyos vagyok. Nyilván mindenki ismeri megtérésének szép történetét
Az egyház tanítása, mely Krisztustól származik, korán , édesanyja révén bevonult Ágoston lelkébe, értelmi nehézségeire is kielégítő feleletet kapott, most már "csak" cselekednie kellett volna. Ösztönözték őt a nagy megtérők példái, de a végső és döntő segítség csak ezután jött. Vívódásai közepette egy alkalommal kertjükben sétálgatott, amikor megtörtént: "Egyszer csak fiú- vagy leányhangot hallok a szomszéd házból. Énekelt s ezt ismételgette: Tolle, lege! Tolle, lege! Vedd és olvasd! Vedd és olvasd!
Visszanyomtam könnyeim áradatát s felugrottam, mert semmi mást, égi parancsot láttam e jelben, hogy nyissam ki a Szentírást s olvassam el a szemembe ötlő legelső fejezetet. (...)Fölkaptam (a Szentírást), kinyitottam s egyetlen hang nélkül olvastam azt, amire tekintetem legelőször esett: "Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, - hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint".
Nem akartam továbbolvasni. Nem is volt szükséges. Amint ugyanis a mondat végére értem, mintha a biztos megnyugvás fénye árasztotta volna el szívemet, a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőlem.”
 Aki ebben nem hallja az igaz történetet, Ágoston szíve dobbanását, az igazán botfülű!
Megtérése után lemondott rétori állásáról és visszatért szülőföldjére, Afrikába.
Mivel édesanyja az ostiai úton meghalt, Ágoston kerek egy évig Rómában maradt, majd visszatért Karthágóba, onnan pedig Taghastéba, szülővárosába. Ott, a szülői házban szervezett meg egy  aszketikus kis közösségét. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt. Ez a szakasz három évig tartott. Ekkor írta meg Reguláját. Jelet várt Istentől, hogy hogyan folytassa életét, olyan jelre azonban, amit kapott, nem számított. 391-ben Hippoban járt. A város öreg püspöke, Valerius, éppen arról beszélt a híveknek: válasszanak ki valakit, aki alkalmas arra, hogy mellette segédkezzen, főleg a prédikálásban. A hívek között egyre erősebb lett a közmegegyezés, hogy Ágoston legyen az a pap. Valerius hamarosan püspökké szentelte Ágostont, nehogy valaki "elvigye", és máshol szenteljék püspökké. Az öreg püspök meghalt, a hippoi egyház vezetését Ágoston vette át. Ekkor írta meg a Vallomásokat. A püspökké szentelés komoly fordulatot jelentett Ágoston életében. Elkezdett a Szentírással még behatóbban foglalkozni, és azt mind mélyebben megismerte. Amikor átvette a vezetést, papjaival, diakónusaival és klerikusaival szigorú közösségi életet élt, szabályzatot is összeállított számukra. Rendkívül sokat dolgozott, szinte elképzelhetetlen, hogyan tudott a kemény lelkipásztori munka és közösségi élet mellett annyit írni.Az akkori kereszténység egész problémavilágát áttekintette. Megtérése után Isten és az egyház fáradhatatlan harcosa volt haláláig. A vandálok Hippot ostromolták haldoklása közben. Földi maradványai Szardinia szigetére kerültek, ahonnan később Paviába vitették, 722-ben.
Ágoston sokat írt, 93 írását ismeri az utókor. Fő művei voltak a Vallomásokon kívül A lélek halhatatlanságáról, az Isten városa, a Katolikus egyház erkölcseiről és Az igazi vallásról című remekek.

1749. augusztus huszonnyolcadikán vitathatatlan óriás, zseni született: Johann Wolfgang Goethe. Miként egy lankát, völgyet, dombhátot lehet szeretni, de távoli hegycsúcsot csak tisztelni lehet, akként vagyok én Goethével. Nem mondom, hogy nincs műve, melyet a szónak abban az értelmében szeretek, ahogy sok más írót és költőt és műveiket ténylegesen szeretek, de ezek a művek vagy korai, nem hegyóriási korából valók, vagy lírájából.
De hát tessék megmondani nekem: lehet-e hagyományos, hétköznapi értelemben szeretni a Faustot? Azt hiszem nem, nem lehet! Álmélkodni mélységén és magasságán, bámulni gondolatai sodrását azt lehet, meg persze gyönyörködni megformáltságában, azt is lehet, nagyon lehet, de szeretni? Hát nem tudom!
Tény, hogy Goethe könyveinek véghetetlen sora mintha magát az egész világot akarná megfogalmazni versben, prózában, lírában, szépprózában, drámában, elmélkedésben, természettudományban. Volt jogász is (eredeti diplomája szerint a „doctor juris" címet viselte), de úgy értett fizikához és anatómiához, mint a szaktudósok. Volt pénzügyminiszter és volt színigazgató. Ha csak egyetlen versét, egyetlen regényét és egyetlen drámáját említjük, máris világos, hogy aki az Erlköniget, az Ifjú Werther szenvedéseit és a Faustot írta - a világirodalom leghíresebb és minden műfajban a legnagyobb irodalmi alkotóművészei közé tartozik. Erről nem lehet vitát nyitni!

1896. augusztus huszonnyolcadikán született Márton Áron, gyulafehérvári püspök.
Ökumenikus szellemével felbecsülhetetlen hatást gyakorolt az öt felekezet között megosztott erdélyi magyarság lelki egységére, a második bécsi döntés után Romániában, sanyargatott hívei mellett maradt. 1944 őszén körlevelet adott ki, melyben a várható rendszerváltásra készítette fel papjait, óvatosságra intette őket, de maga nem hallgatott, felemelte szavát annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyaláson ne ismétlődjenek meg az első világháborút követő igazságtalanságok.
Kemény ellenállást tanúsított a kommunista kormány intézkedéseivel szemben,  papjainak és híveinek megtiltotta a kommunista párt által összehívott gyűléseken való részvételt, és szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel.
A hatalom négy évig bírta cérnával: a katolikus egyház statútumáról való tárgyalás ürügyével  Bukarestbe rendelték, és1949. június 21-én letartóztatták: két évig tartó vizsgálati fogságba került. A bukaresti katonai hadbíróság hazaárulás címen életfogytiglani börtönre ítélte, aztán tárgyalni kezdtek vele, ám Ő a szabadulást csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha azt nem kötik feltételekhez. Végül engedtek neki, de lényegében afféle házi őrizet alatt tartották továbbra is.
A következő tíz év alatt többször felajánlották Márton Áronnak a szabadságot kompromisszumok ellenében, Ő minden alkalommal határozottan csak ennyit mondott. „Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek.”
Végül a Román Államtanács elnökhelyettese 1967. november 22-én közölte Márton Áronnal, hogy a kényszerhelyre vonatkozó intézkedést azonnali hatállyal feltétel nélkül feloldották, és szabadon mozoghat.
Az 1970-és évek elején egészségi állapota fokozatosan gyengült. Betegségére hivatkozva négyszer kérte a felmentését, végül  II. János Pál pápa 1980. április másodikán mentette fel a gyulafehérvári egyházmegye kormányzása alól. Székesegyházának búcsúünnepén, 1980. szeptember 29-én adta vissza lelkét Teremtőjének.
Márton Áron püspököt már életében szentnek tekintették, a Szentszék engedélyével 1992-ben megindult szentté avatási eljárása.

1908. augusztus huszonnyolcadikán született Robert Merle, francia író, aki az algériai  Tebeszában született , de tízéves korától Párizsban élt. Középiskolai tanulmányai után a Sorbonne irdalomtörténet szakos hallgatója lett, majd részt vett a világháborúban, harcolt Dunkerque-nél, és három évet német hadifogságban töltött. Háborús élményeit megelevenítő Két nap az élet című regényéért 1949-ben Goncourt-díjjal tüntették ki.
Tanári elhivatottsága és történelemszeretete regényeiben is megnyilvánult: hősei általában ismert, valós személyiségek, műveiben a történelem eseményeit fikcióval színezte, de mindig a tények talaján maradt.
Merle sokat és jól tudott: ismerte a történelmet, a művészeteket, a tudománytörténetet, a régi párizsi fürdőkben dívó szokásokat, s a génkutatás aktuális eredményeit, de mégis, amit legjobban ismert, az a mese. Merle írásmódja maga a kaland az olvasó életében. Ez a szerző úgy nyitott ablakot a múltra, hogy a feltáruló panorámában a király volt a díszlet, s a trónja alól kikandikáló szőnyeget egykor megszőtt asszonyok a főszereplők. Kiváló érzéke volt az apróságok, a jelentéktelennek tűnő részletek és a részletekben rejlő groteszk, abszurd iránt. Fő művei – regényei – szerintem a következők: Két nap az élet; Mesterségem a halál; A sziget; Állati elmék; Malevil, na és persze a tizenhárom kötetes Francia históriák című sorozata.
A Két nap az élet és a Malevil címűekből nagyszerű filmek készültek, különösen szerettem az elsőt, Belmondo főszereplésével.

66. születése napján Isten éltesse Gothár Pétert! Mit említsek remekművei közül? Elég ha a Megáll az időt nevezem meg, hogy mindenkinek világossá legyen, kit ünneplünk ma? Vagy a Tiszta Amerikát? Vagy a Három nővért? Melyiket?

1963-ban augusztus huszonnyolcadikán mondta el Martin Luther King azt a híres beszédjét, mely így kezdődött: „Van egy álmom!”

2013. augusztus 27., kedd

Évszagok

1951
Langymeleg anyatej, gyermekágy – bölcső  nem -, sok gyümölcs: talán meggy. Sárgabarack? szilva? Meglehet. Gyümölcs. Egyremegy. Mindegyiket kedvelem, és a kis kertben megterem.
Anyaillat. Reszelt alma keksszel. Remek.
1955
Újszülött, múlt s jövendő feleség testének búzaillata; á nem! Nem lehet! Nem
 ismerem még  őt, nem ismerhetem! Ő Csepelen, én Pestújhelyen.
Pestújhely akác- és orgonaillata. Kis nyárikonyhában fő valami: paprikáskrumpli. Vasárnap hamis húsleves.
1956
Pince. Füstölgő kis vaskályha, rajta  alma sül. Benzin. Egyfelől tankból előfüstölgő, másfelől molotov-koktélos palackból kigyózó. Büdösödő.
Flóra és lanolinos babaszappan. Mi más? Zöldalm’amo a puha-diktatúra, az épp hazaárulgató Kádár pajtás jövendőjének  zenéje, szappan-luxusa, érdeme.
 1957
Tintaleves papírgaluskával. Tanterem.  Mezei Jutka mézszín hajának napra forgó illata.
A fészerben fűrészpor  – fűtéshez való arany, sokezernyi uncia -:  „orvosost” játszunk; az illat Kocsis Kati puncija.
1960
Wesselényi utca. Rózsa utca,  Rózsák  tere, Rottenbiller; ott az iskola. Város és Városliget.
Aszfalt, bazalt utcakő, sárga keramit-burkolat. Májustól kél lonc illata, Duna szaga, mint frissen sült  kenyéré.
Majd egyszer újra felismerem: Velencéjé.
1962
Vodka-e vagy viszki szódával, jéggel? Tűzforró október, pedig a háború – így mondják – hideg. Hideg érintésű, forró rakétákat szagolnak a kubai vizek.
1968
Sebészeti műtő vegyes szagai: éter, karbol és vér. (Nem, vér biztosan nem, azt csak képzelem.) 
Gyermek-tüdőszanatórium. Hosszú, széles teraszára erdőillat pihenni tér. Augusztusi nyárvég-ég.

A prágai tavasz menekül. Az Óvárosra – kívül és belül - lánctalpak nehézszagú benzinködje terül.
1971
Leányka születik. Hej, húsz évvel utánam! Neve: Nikoletta, illata nyári mező, napraforgó, gabona.

Gumibot. Mosonyi utcai rendőr-űrszoba, az ott azonnal fölpofozott forradalmár-felforgató - sőt huligán - mélyről fakadó tanúsága: szabadság illata, mint vérző orr – orrvér - és pofonok szaga.
1975
És újra iskolában. Régi ízek, szagok és emlékek. Hogy a padnak innenső oldalán? Az mindegy. Én, vén diák lelkem fölemelem, s köszöntöm a mindig újakat!
Mit kell tanítanom? Hisz november van, nem tanév eleje… Ó! Antigoné? Vigyázz, kész: mehet!
 1977
Mirtuszkoszorú? Nem, az nem. De mezei virágokból rakott szép csokor a Kedves keziben.
Kiskacsa-szagú vendéglő a Dob utcába’, esküvői vacsora illata száll a Budapest nevű város egére, és szép június sokféle más szaga.

Isten legyen a Te bírád minden időben, drága kis porontyom, elsőszülöttem: Dániel!
Négy óra mindjárt és november. A Város felett az új tél első hófelhőinek szaga kóvályog,  kevereg: én jó, bimbózó virágok illatát érzem.
1980
Senki azt nem tudhatja, milyen a hajnal való illata, senki, aki nem hajolt fölébe újdonszült lánykámnak. Mert ő a hajnal, a Hajnalka. Napkelte, harmatcsöpp és zöld gyep illata, pedig a hó hull. Mégis: napsugár illatát érzem.

New York. Hószag a Dakota-ház környékén vár. Mire vár? Tán vérre? Míg el nem dördül a fegyver, tudhatatlanul vár.
Chapman kijelentkezik a szállodából, és már lesben áll, zsebében egy Zabhegyező, fejében kavargó agyhalál. Míg Yoko elhalad mellette les, figyel, álldogál.  Aztán szól: „Mr. Lennon?” Lőporfüst kesernyés szaga száll.
1990
A halálnak is szaga lehet: ezúttal Apu-illata. Égő kandeláberek füstje, és a nedves föld, melybe hamvai itatódnak le.

Választások jönnek! negyvenkét láncos év után. Milyen a szabadság íze, illata? Harminckilenc év után, ma tudom meg. „Tudd meg! szabad csak az, akit szó nem butit, fény nem vakit, se rang, se kincs nem veszteget meg.”
1991
Csak pár hónapja álltam itt. Apám teste szóratott szét. Pár hónapja itt állnék? Egyre itt állnék? Elhalt anya-illat. Reszelt alma keksszel, kisfiam, jó lesz? Várok, Anyu, várok! Reggelimre - vagy valamire - úgy várok!

Milyen szaga van a bírósági teremnek? Halálbűz, válásbűz, zűrzavar. A bírónő csúnya: szép feleségem ma elhagy.

Ki húsz évvel ezelőtt megszületett, napraforgóillatát ma hozza el. Nikoletta, Nikoletta! Nevét dúdolja a szél. Nikoletta.
Az élet szép?
 1994
A riva degli Schiavoni köveit koptatom én is. Töprenkedem, Niki velem. Álomváros? Rossz kurva? Vagy egyszerűen fétis?
Rossz Velencém, gonosz, céda! Átölelsz engem, de átölelsz mást is.
Templomokba és múzeumokba halmozva, ó mennyi kincs!
Alig hazatérés, egy hónap múltán, milyen üres a kis szoba, se Murano, se Rialto, se Nikoletta.
Ami van, az a Nincs.
2005
Kívül-belől mellkast szorító halál elől (mint lyukba megriadt egérke), bár érte nem hevülsz - orvosi tanács -, a műtőasztalra menekülsz. És újra kórházszagot érzel.
Aztán a füredi mólón sétálsz: magányegyedül. Nagy hó hull, fagyott Balaton, tél éles szaga orrod alá terül.
 2007
Kincskereső hevületben bent se, kint se leltem kincsre. Míg egy napon: „kríí-kríí, kríí - kríí”: bent is, kint is, kírreg a telefon  - szeptember tizenkettedike volt –, és meleg hangja szól – tizenhárom év múltán - kívül - belül szépen:
„Itt vagyok lenn, itt: a téren.”
A tér, amelyik mellett laktam akkor, sem nem nemes, sem nem szép, de azon a délutánon földerült és  kék lett lélek, tér és ég: szállott és röpködött is énfelém. Az ég. A kék.
Kincskereső hevületben egyszerre bent és kint – mikor még nem éltem túl minden kínt –, azon a nyamvadt kis téren  (mely se csúf, se szép), kincsre leltem én.
És aztán őrizgettem.
2008
Kicsiny Kamilla illata. De nem virág ám, hanem újszülött Unoka. Még nem kér mesét elalváshoz, pihen csak karomban, de nem sokára – tudom, előre tudom - majd sok mesét mondunk mi egymásnak. Sok szép regét.
Egyszer volt, hol nem volt… Mi kék volt az ég…

A közelben volt egy park. Nem túl bonyolult, és nem is túl szép, de olykor – alkonyatkor és hajnalban – madárfüttyös és illatos is: persze szép tavaszon főként.
Mértani középpontjában körönd, és a köröndhöz eljuthatsz sugaras utakon. Mértani park ez. Odébb telefonfülke a sarkon.
Egy szeptemberi napon onnan hívott Lalagé, sok dermesztőn hideg év után.
Tizenhárom évvel előbb egy napon úgy döntött: nincs tovább; és nem is volt: tizenhárom éven át. Hiánya volt csak, huzat – bárhol laktam -  sok-sok lakószobán.
És laktam én mindenütt.
Mostanában a parkban lakom, ott vettem szállást, azon a padon, ahol…
Nem mintha laknom nem lenne hol, de nagyon hideg ez a lakás, mióta ő nincs ott.
A padon – ahol tizenhárom év után (mint tudjuk) találkoztunk – meleg van, ha rásüt hajnalcsillag sugára.
Ott lakom mostantól: azon a padon, és virágot is teszek gondosan: minden hajnalon. Arra a padra.
Hisz Neki nem adhatom…
 2009
Másodiknak érkezett Janka: ma már tudom, ő a középső. Újra kisbaba-unoka illata. Újra puha kis kezek, kerek ujjacskák szakállamon, és - bár kopogó karácsony van - vidám nyarat szimatolok.
 2012
És harmadszor is baba-illat. Szobát töltő. Szerencsés ember vagy, hogy Isten téged így szeret. Isten, az Úr! Életed most Vilma-illat tölti be, ó, mi mást akarnál többet? Így, épp így jó! Jó, jó, jó!
2013
Ma
hadd legyek vendéged Uram, e nyárvégi napon! Tán megbeszélhetnénk évszagokat!
Te is egyedül vagy, én is magam vagyok. Tudnod kell még azt is Uram, hogy tegnap este is, ma hajnalban is szép imákat küldtem Hozzád, mégis: ujjegyedül feküdtem ágyba, és így fekszem majd ma is.
Hoztam egy üveg bort. Lacrima Cristi: rómakörnyéki. A kenyeret Te add!
Míg megisszuk borunkat, kérdeznék valamit, de meg ne bántódj Uram! ám ha vendéged lehetek e késő nyári estén, ha már együtt borozgathatunk…
Mit kezdjek szagokkal és illékony illatokkal?
Évekkel és fényévekkel, mondd, mit kezdjek, Uram?
Igyuk hát ki borunkat egy csöppig, aztán add rám áldásodat!

2013. augusztus 26., hétfő

Hogyan osszunk be 284 napot?

- tizennyolc éven aluliaknak: elsősorban középiskolásoknak -
A dolog úgy áll, hogy kapálózhatsz, tiltakozhatsz bárhogy Te kedves Középiskolás, a nyár véget ér már, és egy hét múlva kezdődik a suli. Én azonban úgy sejtem, hogy Lelked mélyén nem is tiltakozol oly nagyon, mi több – ha nem is vallod be, mer’ az ciki lenne – tán nem is olyan rossz, hogy kezdődik a suli.
Persze, nem az unalmas nyelvtan órákra célzok, nem is a riasztó matek órákra, de tán azt beismered, hogy annyira jó lesz újra a haverok közt, annyira jó lesz újra délutánonként beülni valahova velük, annyira jó lesz valami REND szerint élni megint, igaz?
Rendezett életet élni, nyolctól, héttől akármeddig, órarend szerint.
Én legalább is így voltam evvel vagy ezer évvel ezelőtt.
Tehát a rend: szóljunk egyet-mást a rendről!
A 2013 – 2014. tanév rendjét már megszabták Számodra, én meg csak segíteni akarok, hogy kissé lazítsuk föl a rend merevségét, és tegyük igazi renddé!

Kezdem a tényekkel, a dátumokkal.
A tanév szeptember másodikával kezdődik, az utolsó tanítási nap június tizenharmadikán lesz. Szünetelni így fogtok: lesz őszi szünet (október huszonhatodikától november negyedikéig); téli szünet (december huszonkettedikétől január hatodikáig); tavaszi szünet (április tizenhetedikétől április huszonkettedikéig).
A tanév időtartama (szüneteket is számolom): 284 nap.
Na persze, nem az érettségizőknek, nekik jóval kevesebb idejük lesz. Számukra az utolsó tanítási nap – egyben a ballagás napja – április harmincadika. Az írásbeli érettségik május ötödikén a magyarral kezdődnek.
Az emelt szintű szóbeli érettségik június ötödike és tizenharmadika, a hagyományosak június tizenhatodika és huszonhetedike között lesznek.
Tizenkettedikeseknek tehát a tanév 240 napból fog állni.
Én mégis maradok annál a 284 napnál, és azt ajánlom,  tekintsünk erre az időtartamra, mint aranyharmadolható szakaszra!
(Az aranyharmadolást zsigerből ismered, hisz így tagolod esszéidet, fogalmazásaidat: miért ne tagolnád így iskolai létezésedet? Szabálya, hogy ha 10 egységnek veszed az egészet, akkor:
a bevezető rész legyen 1,9 - 2;
a lényegi rész (tárgyalás?) 5, és
a befejezés 3 egységnyi.
No, ha ezt a metódust követed a tanév osztásában, akkor a bevezető 55, a lényegi szakasz 143 és a befejezés 88 nap.
A bevezető szakasz tehát nagyjából  október 23-ig tart.
(Ne feledd! Ekkor kezdődik majd az őszi szünet, végre, valahára!)
A lényegi szakasz (remélem, nem tárgyalás, főleg nem fegyelmi) meg március 15-én ér véget.
(Most mondd! Hát nem furi ez az aranyharmadolás, de tényleg: nem furcsa, hogy a szakaszhatárok éppen két legfontosabb Nemzeti Ünnepünkre, a magyarság nagy nekiindulásainak időpontjára esnek? Mondd, hogy véletlen, ha mered!)
A maradék a befejezés szakasza.

Na jó, de mire való ez az egész?
Mit kéne kezdened Neked evvel a tagolással, hogyan oszthatnád be jól az időt, hisz „mindennek rendelt ideje van” e világon?
Én a következőt tanácsolnám.
Ne hadd el magad, barátom, lelked ne bízd a tanárokra!
Vagyis: ne éld bele magad abba, hogy rengeteg időd van a tanévből, hanem már szeptember másodikán kapcsolj gőzerőre.
Mire gondolok?
Már másodikán - legkésőbb harmadikán - kezdjed elolvasni az ajánlott olvasmányokat!
Jegyzetelj olvasás közben!
Mit?
Szereplők rendszerét, jellemét, cselekmény vázlatát, a mű szerkezeti határait.
Hidd el: majd nagy haszna lesz ennek a „befektetésnek”, amikor a kötelező mű elemzéséhez, és a záródolgozatokhoz érkeztek!
Ismételd át az előző évi dolgokat szeptember első napjaiban!
El se hiszed, mennyit felejtettél például a nyelvekből, hacsak nem volt akkora szerencséd, hogy gyakorolhattad a fő nyelvet a nyár során.
Helyedben a legkritikusabb matek példák megoldási képleteit, levezetésüket átnyálaznám.
És így menj föl, föl, egyre följebb, és körülbelül október huszadika környékén érjed el a Neked rendelt csúcsot!
Akkor aztán arra a csúcsra rátelepedhetsz, és március tizenötödikéig szépen szinten tarthatod Magad; nagyobb erőfeszítéseket nem kell tenned már, csak ülj a nyomdokhullámon, biztosan képes leszel hozni legjobb formádat, szinte erőlködés nélkül.
Március tizenötödike után kell újra ráhajtanod, ismételned, elmélyülnöd az anyagban, de már nem túl nagy erőfeszítéssel, hisz az alapok biztosan állnak.
Tégy úgy, ahogy kemény tornagyakorlat után teszünk: lazítsd el szellemi izmaidat!
Sikeres, és főleg kellemes tanévet kívánok Nektek!

2013. augusztus 25., vasárnap

Augusztus huszonötödike van

Pontban éjfélkor a Merkúr felső együttállásba került a Nappal.
Szimbolikusan az aktív Én találkozik  a gondolkodás, kapcsolatteremtés, szellemi fejlődés feladatával és lehetőségeivel. A beszédesség, mozgékonyság, kapcsolatteremtő képesség, kíváncsiság, tanulni vágyás, esetleg írói hajlam napja a mai. Negatív értelemben szétforgácsolódás, részvétlenség, hipochondria is jelentkezhet.
Az Én (Nap) uralmát segíti az értelem, a gondolkodás, de ugyanakkor az igazi kommunikáció megtanulásának a feladatát is jelenti az állás. Hermész kettőssége (a pokolba szállt le lelkekért, majd felvitte őket az Olümposz csúcsára), a leszállás és felemelkedés az aktív Én feladatává is válik, hiszen csak így, a tapasztalatok által lesz igazán világossá az értelem. A Nap és a Merkúr egymástól mindössze 28 foknyira ra távolodhatnak el, így csak konjunkciót és szemiszextilt alkothatnak. A Nap soha nem égeti el a Merkúrt, hiszen teljességének ő is része!

1609. augusztus huszonötödikén Galileo Galilei bemutatta a velencei Signoria előtt első távcsövét. Széles körben elterjedt, ám téves nézet, hogy Ő találta fel a távcsövet. Más az Ő érdeme, de igen nagy! Elsőként Neki jutott eszébe , hogy az égbolt tanulmányozására használja az eszközt, és bizony, különös dolgokat kellett látnia, olyanokat is, melyek erősen ellentmondtak a geocentrikus világnézetnek. Többek között a Jupiter holdjait, melyek értelemszerűen NEM a Föld körül keringtek…
A távcsövet egyébként egy évvel korábban, Hollandiában találták fel, ennek leírása alapján készített Galilei előbb egy nyolcszoros, később egy kb. 20-szoros nagyítású modellt. Az első volt az, melyet 404 évvel ezelőtt bemutatott a velencei törvényhozóknak.
(Amúgy a drága Galileinek ez volt az egyetlen jövedelmező „másodállása” életében, mivel a távcsőnek a hajósok – és így a hajózó kereskedők is - hasznát vették, és fizettek.

1778. augusztus huszonötödikén született Vitkovics Mihály. Apai, anyai elődei mind régóta Magyarországon élő szerbek voltak, ő úgy lett lelkes magyar, hogy megmaradt tudatos szerbnek is. Úgy nőtt fel, hogy egyformán tudott mind a két nyelven, és miközben jó hatású magyar költő volt, aki közben szerb költeményeket is fordított magyarra, egyidejűleg magyar műveket fordított szerbre; alighanem vele kell kezdeni a magyar szépirodalmi művek idegenre tolmácsolásának történetét is. Kármán József Fanni hagyományainak az ő tollából származó szerb fordítása a délszláv fordítási irodalom klasszikus darabja, miközben magyar költői művei, főleg népdalai kimutatható hatással voltak a romantika népies törekvéseire, Kisfaludy Károly és Czuczor Gergely népdalaira, és így végső soron előkészítették Petőfi költészetét. Vitkovics Mihály tehát fontos alak a XIX. század kezdetének irodalmában, még ha írói-költői nagysága csak az igazi nagyok után következik is, és ha irodalmi arcképe – sajnos - el is homályosodott az utókor előtt, előttünk.
Legterjedelmesebb irodalmi műve A költő regénye című érzelmes kisregény. Formája levélsorozat, ahogy ez Goethe Wertherje óta világdivat volt. Nyilván a Werther is hatott rá, de közvetlenebb mintaképe Kármán Fannija lehetett.

Megelégedés
Nem adott az Isten nekem nagy palotát,
Sem ágyamra selymet, sem cifra tafotát;
Adott egy kis gunyhót, adott egészséget,
És melléje egy jó barna feleséget.

Vele keresem én mindennap kenyerem,
S be jóizűn esik azt vele megennem.
Ha munkánk végeztük, lenyugszunk ágyunkban,
S egymást átkarolva pihenünk álmunkban.

Ha felvirad a nap, vigadva kelünk fel,
S folytatjuk munkánkat ujított erővel.
Tavaszkor a mező körülöttünk virít,
S a fűszálon lengő harmatocska frisít.

A pipis éneke mulatgat bennünket,
S a nyár verejtékben könnyíti kezünket.
Őszkor szüretelünk urunk szőlejében,
S kapunk falatocskát mustos pecsenyében.

Ha beköszönt a tél, s hó lepi a földet,
Kis gunyhónkban ülünk a kemencze mellett.
Az én kedves Sárim az orsót pergeti,
S vidám dúdolással unalmunk kergeti.

Magam faragcsálok magamnak szerszámot,
S ezért se fizetek idegennek vámot.
Ha vasárnap eljön, czifrázott bundába'
Megyek hálát adni Istennek házába.

Délután pajtással betérek korcsmába,
S kényre iddogálunk a jó borocskába.
Ha felmelegedem, "húzd rá Gazsi", mondom,
Enyém egész világ, semmire sincs gondom.

Nem vagyok én adós, nekem sem adós más;
Nem bántottam senkit, engem se bántson más.
Az úristen, pajtás, éltessen bennünket;
Tartsa meg mind holtig vidám jó kedvünket.

1825. augusztus huszonötödikén lett függetlenné Uruguay, vagyis arrafelé nemzeti ünnep van ma. A 19. század elején függetlenségi mozgalmak söpörtek végig Dél-Amerikán, amelyek Uruguay-t is elérték, és José Gervasio Artigas tábornok vezetésével felkelők
döntő csapást mértek a spanyolokra. Ám 1817-ben portugálok szállták meg Montevideót, majd az önállósodó Brazília és Argentína vetélkedett Uruguayért, Brazília meg is szállta a területet, és rövid időre provinciájává tette. A brazil uralom azonban nem sokáig tartott: 1825-ben a függetlenségért harcoló csapatok végleg kiűzték a megszállókat, és Uruguay önálló állam lett.

1918. augusztus huszonötödikén született Leonard Bernstein, a kiváló amerikai zeneszerző és karmester. Fő és remekműve a West side story, amelyből azonos címmel tíz Oscar-díjat nyert film is készült.

2013. augusztus 24., szombat

Mesélj, mesélj egy éjen át!

- emlékére annak, hogy 1934 esztendővel ezelőtt e napon pusztult el Pompeii -

A via Aemilia déli irányból érkezett a városba, nyúlánk ciprusok és smaragdzöld fenyők sorával két oldalról szegélyezve. Nagyjából ott, ahol a város centrumába érkezett a szép út,  derékszögben találkozott a via Fulviával, és afféle kicsiny fórumot alkotva tágult ki mindkettő a Flaviusok terére.
A térről – mint a városból szinte mindenünnen – a Vesuvionak  Vulcanus füstjét pipáló hegyét lehetett látni, mert Pompeii, Herculaneum és Stabiae – mi több, még a messzebbi Neapolis – városainak látképét egyaránt a füstölgő, ám rég lecsendesült tűzhányó uralta.
A Flavius tér kilenc gyönyörű, főúri villája közt kétségtelenül a legszebb, legbájosabb villa Quintus Gallenus centurio háza volt.
E tény főképp abban lelte magyarázatát, hogy Gallenus inkább volt művész, inkább volt filozófus, mint katona, hiába, hogy az ötödik légió egy teljes kohorszának parancsnokaként ismerték, tisztelték.
Minthogy Quintus Gallenus ősi patríciuscsaládba született – atyja neves hadvezér volt, nagyatyja még nevezetesebb -, hát bármilyen hajlamai lehettek az ifjú Gallenusnak, csak katonai rangokat kapott már húsz esztendős korában, még Lucius Domitius Ahenobarbus, vagyis Nero császár uralkodása alatt, és aztán már szabadulni - bárhogy kapálózott is - sosem tudott ettől.
Gallenus már 68-ban benyújtotta nyugdíjkérelmét, amikor Nerót megölték, aztán egy év múlva, Vespasianus trónralépésekor is, de az isteni caesarok inkább tekintettek a Gallenus - család hagyományaira, mint Quintus vágyaira: maradt hát katona szegény.
Ám amikor Vespasianus – tán mégis megsajnálta – Pompeii és Herculaneum katonai parancsnokául jelölte őt, az akkor már harmincöt éves Gallenus beletörődött helyzetébe, mi több: megtetszett neki helyzete.
Megszerette ugyanis Neapolist, Herculaneumot, Pompeiit és Stabiaet, e szép városokat; megszerette Pompeii forumán álló villáját; aztán még boldogabbá tette, hogy megismert egy álomlelkű neapolisi patríciuslányt, a gyönyörű és álmodozón élő Vibiát, aki húsz esztendővel fiatalabb volt a fiatalos lelkű Gallenusnál; dacára a körkülönbségnek oly szépen szerették egymást, és éltek a perceknek, óráknak, napoknak, mint egykor Lesbia élt Catullus oldalán.
És többé nem kívánt már visszatérni Rómába a centurio: hadviseléssel itt nem kellett foglalkoznia, háborúk, ha dúltak is, messze valahol az északi vagy déli vagy keleti provinciákban dúltak: Neapolis környékén, a szép Calabriában béke és nyugalom volt.
Hetente hétszer érkezett Vibia Neapolisból Pompeiibe, többnyire egy szép délutánt, egy gyönyörű éjszakát töltöttek Gallenus villájában együtt: valamikor a felkelt nap harmadik kettősórájában Vibia visszatért Neapolisba, atyja házához, de csak azért, hogy már a hatodik kettősóra elején ismét Pompeiiben legyen.
Csak azért nem lett Gaia ott, ahol Gallenus Gaius volt – azaz nem lett a centurio felesége -, mert mindkettőjüket habozó-bizonytalanná tette a köztük tátongó húsz év korkülönbség.

Éppen két hónappal Vespasianus Flavius halála, és a jó Titus trónralépése után, augusztus huszonnegyedikén Gallenus Quintus centurio türelmetlenül várta Vibiát, mert elkészült az a gyűrű végre, amit a lánynak akart ajándékozni véghetetlen szerelme örök zálogaként.
Egyszerű, szép aranygyűrű volt: egyetlen karika, minden dísz nélkül, csupán a vésett felirat díszítette: „Memini tui; memento mei!”*
Így volt ez szép, mindkettejük ízlése szerint, mert sem Vibia, sem Gallenus nem kedvelte az újabban divatossá váló túldíszítettséget, az egyszerű formák, csekély díszek, a régi római egyszerűség hívei voltak mindketten.
És a lány eljött, pontosan abban az órában, amikor Gallenus türelmetlensége a végsőkig fokozódott, az elviselhetetlen, gyötrő várakozás végső stádiumában jött el.
Majdnem bőséges vacsora közben nyújtotta át a gyűrűt a centurio, és végtelenül boldoggá tette, hogy a lánynak oly nagyon tetszett az az egyszerű, szép, nemesmívű gyűrű.
Vacsora közben mindketten föl-fölkapták fejüket, és kissé nyugtalanul hallgatóztak Vulcanus föld alól érkező morajlásaira.

A Vesuvio már másfél napja morgolódott, fölötte a szokottnál is vastagabb, tömörebb, zöldessárga füstködök gomolyogtak.
De Pompeii, Stabiae, Herculaneum lakosai egyáltalán nem tűntek nyugtalannak: a Vesuvio olykor évtizedekre elnémult, magába záródott, aztán újra morgolódni kezdett haragjában. Haragvásával senki sem törődött, mert úgy tudták a művelt, históriát ismerőktől, hogy száz éve is már annak, hogy a vulkán kitört. Miért is aggódtak volna a tűzhányó tövében lakók?
Valójában Vibia és Gallenus sem nyugtalankodott komolyan, még akkor sem, amikor egyre hangosabb kitörések robaja remegtette meg a várost, még akkor sem, amikor a háztetőkön, meg az utcákon dobolni kezdtek a lapillik, ezek a mogyoró- és dió nagyságú vulkáni kövek: a Vesuvio kezdte kiokádni gyomrának minden haragját.
Ez időben bújtak ágyba ők ketten, és rövidesen Vibia gyönyörű testén egyéb sem maradt, mint ujján az új gyűrű.
Hol halkan, csendben, hol vad sikoltások, hörgő, érthetetlen szavak közepette szerették egymást sokáig és sokszor.
A ködbe burkolt hold már magasan a város fölött volt, amikor fáradtan elnyúltak egymás mellett, és Gallenus megszólalt. Megszólalt, ahogy majd minden éjjelen szokta:
„Beszélj, mesélj szépséges Vibiám! Beszélj egy hosszú éjen át, beszélj, mint tavaszi szellő, és én hallgatlak!”
Jó ideje, majdnem kapcsolatuk elejétől fogva így volt ez kettejük között. Amikor a szerelmi csatározásban elfáradtak, és megelégültek, Gallenus elhevert a hátán, könyökhajlatába vette Vibia bűbájos fejecskéjét, másik karját feje alatt tartotta; a lányka pedig félig oldalvást, félig hanyatt fekve hajtotta hosszú hajú fejét a férfi könyökhajlatába, és mesélt, mesélt.
Gyermekkori élményeiről, - aztán rendszertelenül és logikátlanul egy-két nappal ezelőttre ugorva - mondta történeteit, hogy végül  visszakanyarodjék első szerelmének elmeséléséhez.
Gallenus pedig itta magába a lány mondanivalóját, mert tűrhetetlen volt számára a gondolat, hogy volt idő - mi több: vannak is idők - amikor nem volt, nincs kedvese mellett, és tudni akart mindent; tudni, úgy, miként magáról, saját múltjáról tudott.
Vibiában sok minden kedves, bájos, kellemetes volt, de leginkább tán mélyzengésű alt hangja, mely lágyan, halkan duruzsolt, mint kora tavaszi szellő a tengerparton. Kora tavaszi szellő, melybe kismadárkák dala csendül fel olykor, és a tenger hullámainak zúgása.
Miközben Vibia csacsogva mesélt, a ház tetején a lapillik dobogása megváltozott: immár nyilvánvalóan madártojás, tán annál is nagyobb kövek koppantak, és az utcáról is zaj szűrődött be: szekerek, kézikocsik kerekei nyikorogtak, kattogtak a kövezeten, és Gallenusnak többször is átfutott agyán, hogy ki kéne nézni, mi zajlik odakünn, de aztán gondolatban vállat rándított, és hallgatta a lány édes hangját.
Közben egyik tenyerét szelíden Vibia lélegző, eleven keblére tette, finoman, lassan simogatta, és egyre inkább újra megkívánta gyönyörű ölét, meleg ölelését.
Hát egy mondat kellős közepén ráfordult a lány ajkára ajkával, és csókkal hallgattatta el a mesét.
És már szerették is egymást újra, mintha sosem szeretkeztek volna még.

Egyszerre megdördült az ég és a föld, pontosabban a föld mélységes mélyéről támadt a robbanás: az égen nappali fény ömlött szét kis időre, aztán még sötétebb lett, még a ragyogó hold és a kék csillagok is eltűntek az égről: a vulkáni hamu, az immár hatalmas és folyton növekvő lapillik takarták el az eget, és Pompeii városára mérgező gázokat sodort a föltámadó szél.
Különösen a gáz elől nem volt menekülés, nem volt hová menekülni. Betört a pincékbe, betört az átriumokba, be a hálószobákba. Betört az a mérges gáz a legkisebb lyukakba is, elpusztítva növényeket, egérkéket, kutyaházakba zúdulva hűséges ebeket.
És elpusztította a város lakosait, akiket a mázsányi kődarabok még nem ütöttek agyon.

Vibia és Gallenus nem láttak és nem hallottak: csak ölelték egymást lángolóbb szerelemmel, mint ahogy Pompeii utcáin lángolt a láva…


Sok száz év után lelték meg összefonódott testüket: a régészek, más tudósok föltételezték, hogy előbb megfulladtak, aztán betemette ölelkező testüket a vulkáni hamu: a kitörést özönvízszerű eső követte, az rájuk tört, a hamut megduzzasztotta, és kemény gipszként öntötte formába a két testet. Egy húsz éves leány gyönyörű, és egy negyven éves férfi öregkor felé hajló testét.
Gondos régészek alaposan megtisztították a két testet, és a lány ujján meglelték a gyűrűt.
A gyűrűt, és rajta a vésett föliratot:
„Memini tui; memento mei!”*
*”Rád gondolok; gondolj rám!”

2013. augusztus 22., csütörtök

Augusztus 22.

1485-ben ezen a napon a Bosworth Field mellett vívott ütközettel véget ért a York és Lancaster ház áldatlan, sok évtizedes háborúskodása - a „rózsák háborúja”  - Angliában. A Lancaster dinasztia keveredett elő győztesen; a csatában elesett III. Richárd király is, mint Shakespeare-től ez tudható. A III. Richárd című drámában, a bosworthi csata közben hangzik el a híres mondat: „Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!”
A valódi Richárddal így áll a helyzet. Bátyja, IV. Eduárd 1461-es megkoronázását követően, Gloucester hercegévé nevezte ki, és amikor Eduárd 1483-ban meghalt, Richárdot lett a régens az elhalt király kiskorú fia, Eduárd mellett. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy a néhai király feltehetően bigámiát követett el, fiai törvénytelenek, így Richárdot koronázták királlyá. Uralkodása két évig tartott; távoli rokona, Tudor Henrik taszította le a trónról. A bosworthi ütközetben több főnemes magára hagyta, egy pedig az ellenfél oldalán szállt harcba. Richárd volt az utolsó angol király, aki csatában vesztette életét. Halálával Angliában lezárult a középkor időszaka.
Csak idén, 2013-ban vált bizonyossá, hogy egy leicesteri parkoló aszfaltja alatt (ahol az 1700-as évekig egy kolostor állt) III. Richárd csontvázát találták meg.

1780. augusztus huszonkettedikén visszaérkezett Angliába a Resolution, James Cook hajója, de a parancsnok nélkül, mert ő a Hawaii szigeteknél meghalt 1779. február tizennegyedikén. (Egy ellopott dereglye miatt véres összetűzésbe keveredett a bennszülöttekkel, akik – mivel elmúlt Lono isten tiszteletének idénye, és helyette a harc istenének periódusa volt – több társával együtt megölték, fejét levágták, testét feldarabolták.
Cook nevéhez fűződik, hogy ő látta meg először az Antarktiszt, pontosította a már ismert szigetrészeket, és újakat is felfedezett. Ő a keresztapja az Új-Hebridák szigetcsoportnak is.

1785. augusztus huszonkettedikén adta közre II. József úgynevezett jobbágyrendeletét. A rendelet értelmében az örökös jobbágyság intézménye megszűnt, továbbá eltiltotta a jobbágy megnevezést, és a parasztok jogait jelentősen megnövelte. Így azok szabadon házasodhattak és költözhettek, nem lehetett őket telkük használatában zavarni, törvénytelenül nem űzhették el őket, ingóságaikkal szabadon rendelkezhettek, szabadon járhattak iskolába és tanulhattak mesterséget.

1837. augusztus huszonkettedikén Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című drámájával nyitotta meg kapuit a pesti Magyar Színház, melynek első igazgatója Bajza József volt. Az épület – az akkor a város szélének számító – Kerepesi úton, a Grassalkovich-telken (a mai Rákóczi úton) állt, szemben a jelenlegi Astoria szállóval. A közadakozásból és Pest megye támogatásával felépített színház a negyedik magyar nyelvű játékszín volt az országban,  Kolozsvár, Miskolc és Balatonfüred után.
Utóbb - az 1840-es országgyűlésen hozott törvény értelmében -  a Pesti Magyar Színház Nemzeti Színházként működött tovább.

1862. augusztus huszonkettedikén született Claude Debussy, a századforduló, és egyben a francia zene mindmáig egyik legnagyobb zeneköltője. Zeneszerző, zongoraművész, karmester, a romantika talaján új utakat kereső zseni volt Ő. Fiatalkorától kezdve a kor haladó költőinek és festőinek stílusát követte, kitartóan kereste azt a zenét, amely a maga nyelvén e művészek világát tükrözheti. Mintegy válaszul a mind teltebbé váló romantikus hangzásra, világos, áttetsző, szinte pasztellszínű képeket festett zenéjével, így létrehozta a zenei impresszionizmust. Fő műve kétségtelenül a csodálatos A tenger, de írt operát és szépséges noktürnöket is.

1917. augusztus huszonkettedikén született John Lee Hooker, a csoda blues-énekes, gitáros és szövegíró-költő. Memphis városában kezdődött karrierje – mondjuk inkább: kezdett muzsikálni -, de igazából 1943 és 1969 között futott a csúcsra, a csúcsok csúcsára Detroit-ban. Első lemezfelvételeit 1948-ban készítette, ezek közül a Boogie Chillen lett – nem akármilyen - sláger, több mint egymillió darabot adtak el belőle. Ez teremtette meg számára a lehetőséget, hogy olyan, ma már klasszikus dalokat vegyen fel, mint a Crawling King Snake, az In the Mood, a Rock House Boogie és a Shake Holler Run.
2001. június huszonegyedike óta az égi nagyok társaságában zenél már csak: sajnos.

1920-ban augusztus huszonkettedikén volt először ünnepi játék Salzburgban, mely aztán a világ egyik legjelentősebb zenei fesztiválja lett. A fesztivál minden nyár júliusa végén kezdődik, és öt hétig tart Mozart szülővárosában.

Ugyanazon a napon, amikor Salzburgban először rendeztek ünnepi játékokat – azaz 1920. augusztus huszonkettedikén – az Illinois állambeli Waukeganben megszületett Ray Bradbury, a sci-fi irodalom egyik vitathatatlan óriása, nagy kedvencem. Azt el nem tudnám dönteni, hogy a Fahrenheit 451, a Marsbéli krónikák, a Gonosz lélek közeleg vagy a Holdkórosok temetője-e a kedvencem. Vagy így, ebben a sorrendben mindegyik.
” „Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszíti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie."
Bradbury sajnos tavaly júniusa óta nem ír többet nekünk…

2013. augusztus 21., szerda

Bonnie, drágám

1934. május huszonharmadikán, szerdai napon, délelőtt kilenc óra után valamivel egy Ford haladt a louisianai autóúton: a kocsit a mindössze huszonöt éves Clyde Barrow vezette, Bonnie Parker pedig egy szendvicset majszolgatott a vezetőülés mellett, és amikor nem evett, dúdolt: „Somebody loves me, I wonder who, I wonder who he can be...”, és mindahányszor csak eddig jutott, aztán újra jót harapott a szendvicsből. Gibsland közelében megálltak, hogy üdvözöljék bandájuk egyik tagjának édesapját, ott azonban csapda várta őket: egy hat főből álló katonai csoport állt lesben, és figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a fiatal párra. Menekülésre esélyük nem volt. Clyde azonnal meghalt, amikor egy golyó eltalálta a fejét, szinte letépve azt; Bonnie előbb csak megsérült, sikoltozni kezdett, ám a nyomorult Frank Hamer - a korábbi texas ranger - közvetlen közelről kétszer rásütötte fegyverét a huszonhárom éves lányra.

 Asztrológiai tudással is bíró lélekbúvár legyen, ki szét tudja szálazni, hogy mennyi százalékban felelős a csillagok állásával megtámogatott genetikai képlet, a hajlam, és a társadalmi környezet, a nevelődés abban, hogy valaki első számú közellenséggé váljon. Minthogy én egyik sem vagyok, csupán szerény krónikása Bonnie Parker életének, halálának, nem is szálazok semmit, hanem csak elmesélek egy históriát. Nem szépet, mint a középkori énekmondók, de históriát mégis.

Bonnie Parker -  ha hinni lehet tanárainak -, gyermek- és ifjúkorának minden szörnyűsége ellenére élénk irodalmi érdeklődésű leányka volt, iskolaévei alatt egészen jó verseket írt – senki nem tudja, tán később is -, akár költő is lehetett volna, de nem az lett, hanem első számú közellenség, a Nyomozóiroda üldözöttje. Mégis: az alacsony, de szép alakú, és még a körözés  szerint is „gyönyörű” Bonnie, okos, művelt leányka volt, és – dacára apró termetének - igen erős.
Bizony, szép voltál Bonnie drága! Kedves, bájosan metszett pofikád, apró, kecses termeted sokakat elbűvölt, Clyde Barrow-t pedig első látásra. Bonnie mézszín haját hol hosszan megnövesztette, le egészen háta közepéig, máskor – váratlan ötlettől vezérelve – hollywodi mintára rövidre vágatta, és úgy is szép volt és szemnek kellemes.
Bonnie, drága, drága Bonnie! Hisz lehettél volna költő, tanítónő, szorgos háziasszony valahol Texasban - tán épp Dallas városában -, Oklahomában vagy egyebütt; lehetne kicsiny házad, fából ácsolt tornáccal, a tornác előtt virágoskerttel. Lehetne szerető férjed, esténként hazatérő, de nincs, nincs semmid sem. Csak ez az út van, ahol heversz, ez az ocsmány,  154-es számú út: mézszínhajad csigái  beleszáradnak kiömlő véredbe, és senki sem tesz párnát fejed alá, pedig száraz és kemény a lousianai föld.

Mondjuk, meséljük el, mi jutott Bonnie Elizabeth Parkernek?
Mondjuk!
1910. október elsején született egy texasi család második gyermekeként. Négy éves volt a drága lányka, mikor apja meghalt, anyja megélhetés után loholva Dallasba költözött, azt gondolva, nagyvárosban könnyebb lesz az élet. Nem lett könnyebb, dehogy lett. Dallast akkoriban úgy emlegették, hogy az ördög tornáca: gondoljátok, könnyebbé válhatott itt a Parker család élete?
Mivel a lány igen szép és tehetséges előadó volt - helybéli politikusok beszédje előtt például Bonnie „melegítette be” a közönséget, és hatásosan tette -, joggal lehetett gyerekkori álma (ugyan, melyik lánynak nem, abban a csillagkorban?) a Broadway ragyogása. De miként anyjának a megélhetésről való dallasi álma nem, úgy Bonnie álma sem vált valóra. Viszont minden, bármi áron menekülni akart otthonról, a lehúzó, megalázó szegénységből, így aztán az ördög karjába futott egyenesen.
Tizenhat éves kevéssel múlt, amikor hozzáment Roy Thortonhoz, egy környékbeli férfihoz, aki nem tudom, mi mindent nyújtott a lánynak, de biztonságos, nyugodt életet nem, annyi bizonyos. Ráadásul 1929-ben a férjet gyilkosság miatt leültették: soha nem váltak el hivatalosan, Bonnie még halála napján is viselte Thorton jegygyűrűjét.

Mellékhelyiségbe utalható pszichologizálás lenne részemről, ha csakis a szegénységre, a szerencsétlen házasságra, vagy más ehhez hasonló körülményekre terhelném az összes felelősséget abban, hogy Bonnie, a drága Bonnie bűnözővé, közellenséggé vált húsz esztendős korára. Volt abban menekülés- és romantikus kalandvágy is, hogy a lány Clyde mellé sodródott, és elvitathatatlan bűncselekményeket hajtott végre oldalán.
És még szerelem is.
Bizony: szerelem.
Igen, egy emberi sors mindig sokkal, sokkal bonyolultabb, összetettebb, mint azt a lélekbúvár tudósok bölcselme képzelni tudja.
Hangsúlyosan ismétlem meg: a két nagyravágyó fiatal találkozása szerelem volt első látásra, amit tragikus-ironikus módon éppen a bűn pecsételt meg, hiszen Clyde Barrow röviddel   megismerkedésük után szintén rács mögé került.

Ami Clyde-ot illeti, őt az autók iránti olthatatlan szerelme tette bűnözővé. Egyszer levelet írt Henry Fordnak: ”Amíg levegő lesz a tüdőmben, addig fogom ismételgetni Önnek, hogy micsoda nagyszerű autókat gyárt. Különösen akkor szerettem Fordot vezetni, amikor menekülnöm kellett. Tartós gyorsaságával és kifogástalan működésével felülmúlt minden kocsit, és bár az én ügyleteim szigorúan véve nem voltak törvényesek, akkor sem okozhat bajt, ha elmondom, hogy milyen nagyszerű autót készített a V–8-assal.”
Csakhogy; csakhogy Clyde Barrow, különösen az után, hogy beütött a nagy válság, már hogyan juthatott volna egy V-8-hoz, vagy bármilyen autóhoz? Vagy lopni kényszerült magát az autót, vagy bankrablással, bármi áron - élete árán, mondom én – az autóra való pénzt kellett – KELLETT! - megszereznie.
Az után, hogy megismerte Bonnie-t, a drágát, két szenvedélyes szerelme lett: az autó és Bonnie.
Clyde Barrow jóképű srác volt, szép párja a drágának: igaz, alacsony termetű. Bosszankodott is emiatt sokat, és mindig kalapban járt, hogy kicsit magasabbnak tűnjön.

Bonnie és Clyde 1930 januárjában, Texasban egy „házibulin” találkozott először: az akkor huszonegy éves férfi a gazdasági világválság közepén kisebb rablásokból és bűncselekményekből tartotta el magát, de nem sokkal megismerkedésük után lakat alá is került.
Úgy történt, hogy Bonnie szabadította ki, miután látogatásai egyikén egy pisztolyt csempészett be a sittre, így aztán Clyde végleg elmeszelte magát, hisz fegyveres szökést valósított meg. Mi más maradt számára, mint a menekülés, bujkálás, újabb bűntettek elkövetése, hogy legyen mit enni és – főleg – legyen autó, amivel átmenekülhet Amerikán.
Mindazonáltal az egészet elvitte az ördög: Clyde-ot Ohióban ismét őrizetbe vették.
Ezúttal nem a drága lépett közbe, hanem a fiatalember édesanyja, aki elérte, hogy Texas kormányzója szabadlábra helyezze Clyde-ot, miután a fiú ünnepélyes esküt tett, hogy soha többé nem tér vissza az állam területére.
Naná, hogy nem tartotta be esküjét: nem tarthatta be, mert Bonnie-hoz vonzotta vissza a szerelem.
Megmenekülésének évében -1932 februárjában – Clyde elment Bonnie-ért, és  a következő két évben számos bankot és üzletet fosztottak ki Texas, Louisiana és Oklahoma államok területén.

Az ám, csakhogy életük, melyet oly különösen képzelt a bolond világ, fényévekre volt a csillogástól, és – valljuk meg! - bankrablónak is csapnivalóak voltak. Kísérleteik, hogy nagy pénzt kaszáljanak, rendre kudarcba fulladtak. Egy kockázatos bankrablás során például alig két – azaz kettő - dollárt zsákmányoltak.
Aztán meg a menekülő élet, hát miféle élet az? Éjszakáról éjszakára a lopott autók hátsó ülésén aludtak, szeretkeztek mélyen elbújva erdők rejtekében. Hideg húst és babot ettek konzervdobozokból. Igazán nem Hollywood vásznára való, irigylésre méltó élet.

Még valami, még valami egészen különös dologról is szólnom kell! Azonos testi hiba is egymáshoz fűzte őket, ha jól gondolom: a sors egymáshoz illesztő játéka. Igen?
Igen.
Nagyon enyhén, de mind a ketten sántítottak. Clyde harminckettőben vesztette el a nagy lábujját és a második ujjának egy részét. Tulajdonképpen, hogy pontos legyek, igen: saját maga vágta le őket egy baltával, annak reményében, hogy így kiszabadulhat a börtönből. Micsoda ostoba tragikomédia volt ez, emberek! kiderült, hogy öt nappal később egyébként is szabadult volna.
És ugyanebben az istenverte évben Bonnie lába is súlyosan megsérült egy autóbalesetben. A kocsiban ragadt, amikor az kigyulladt, és az akkumulátorból ömlő sav egészen csontig égette a lábát.
Bonnie, drága Bonnie! életének utolsó hónapjaiban alig tudott járni. Inkább csak ugrált, mint egy kicsi veréb, vagy Clyde cipelte őt. Sánták és nyomorultak voltak hát mindketten, de imádták egymást.

Harmincnégy januárjában kockázatos kalandra vállalkoztak: kiszabadítottak négy foglyot az easthami Állami Börtönfarmról, abból a börtönből, ahol korábban Clyde is raboskodott, és az akció során megöltek egy őrt.
Ez aztán már tűrhetetlen volt az állam számára, ez lett közvetlen kiváltó oka annak, hogy a texasi rendőrség - élükön avval a rohadt Frank Hamerrel -, hajszát indított a Barrow banda után.
Mert addigra már banda volt, nem csak kettejük szövetsége. A kiszabadított foglyokból hárman csatlakoztak hozzájuk, Clyde korábbi haverjai. Köztük volt az a Henry Methvin, aki egy évvel később megölt két benzinkutast Texasban. Igaz, Methvin később bevallotta a gyilkosságokat, a nyilvánosság mégis a szerelmespár számlájára írta azokat, és kikényszerítette a hajtóvadászatot.
A Nyomozóiroda becslése szerint egyébként is a páros, illetve az általuk irányított bűnbanda tizenhárom emberrel – többnyire rendőrökkel, seriffekkel – végzett működése során, emellett pedig több személyt is elraboltak és megsebesítettek.
Többszörös gyilkossá lett Bonnie Parker, Bonnie drága.

Lényegében Methvin kiszabadítása volt, ami megpecsételte Bonnie és Clyde sorsát.
Vagy nem: tán az ördög pecsétje volt már azon a sorson amúgy is, kezdettől fogva.
 Nem pusztán az általa elkövetett gyilkosságok sározták be a nevüket, de Methvin apja volt az is, aki Gibslandnél tőrbe csalta drága Bonnie-t és Clyde-ot.
Cserében fia szabadulását remélte.

Május  huszonegyedikén – 1934-ben - Bonnie és Clyde egy kerti ünnepséget tartott Black Lake-nél, majd két nappal később hajnaltájt útra keltek.
Mocskos Hamer és a két állam közös rendőri különítménye már várt rájuk. Az egykori texas ranger a város közelében, egy bokros útszakaszon rejtette el fegyvereseit, akik aztán kilenc óra után valamivel szitává lőtték Bonnie és Clyde autóját.

Mi van megírva asztrológiai képletünkben? Mi van megírva genetikai kódunkban? Sors? Végzet? Ananké, kiszmet, karma? Vagy lehetségek lehetősége? Ki tudja? Honnan tudhatná azt egy magamfajta, egyszerű krónikása drága Bonnie életének és halálának?

Azt tudom csak, hogy most itt fekszenek holtan – fél tízre jár az idő – a tragédia iránt egészen közönyös 154-es számú úton; Clyde szinte lefejezve, és Bonnie drága mellkasa szitává lőve: mézszínhaja  csigái  beleszáradnak az elomló vérbe, és senki sem tesz párnát feje alá, pedig száraz és kemény a lousianai föld.