Janka

Janka már elég régóta szól, ha pisilnie kell, egyébként elbájolóan kedves, kérdő hangsúllyal, utánozhatatlanul. („Pisilni kell?”)
E kérdő hangsúly okát tudom: mi, fölnőttek szoktuk időnként így kérdezni, ha nagyon furcsa testtartásokat vesz föl, lábát váltogatja vagy keresztezi.
Néha azért előfordul, hogy későn szól, például azért, mert nagyon elmélyed valamiben, és néhány csepp a bugyiban köt ki.
Mint tegnap, amikor a halaimat etette, ami nyilvánvalóan izgi. (Igaz, csak egyszer etethette „komolyan” őket, a többi száz etetés már csak "játékból", zárt dobozból, és a fedélüvegen át történt. Kétfenekű dob lenne halaim hasából, ha tényleg annyiszor etethetné őket, ahányszor szeretné.)
Lényeg, hogy aztán, mikor elhangzott Jankám kérdő mondata, a vécében kiderült: néhány csepp becsurgott.
Persze, a vécébe is jutott: tehát ül Janka a kisvécén (ismeritek, ugye? Olyan csökkentő a rendes vécé-ülőkére), és csóválni kezdi kedves fejecskéjét, majd azt mondja: „Nem szóltam időben! Bocsánat, Papi, nem szóltam időben…”
Na, ennek a bűbájos mondatnak is meg tudnám jelölni a pontos forrását…

Közelgő, szép március előzetese

Heltai Jenő: Március

A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.
 
Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!
 
Én, tolla vesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utószor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!
 
Mikor fölérsz a Rózsadombra,
Tündérkirálynő közeleg,
Rímek csipognak körülötted,
Szapora, olcsó közhelyek.
 
Tündérkirálynő! Cifra jelző
Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
Jöttödre, illő tisztelettel,
Ma én is hárfát pengetek.
 
Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
Idők vén fáján ifjú ág,
Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
Élet, szabadság, ifjúság.
 
És még mi minden! Jó jövendő
Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
Ezerszer áldott március.
 
Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
Hűsíts sok égő sebhelyet.
Tudod-e még, ki voltam egyszer?
Emlékezel rám, kikelet?
 
Én voltam az, ki...ej, no, mindegy!
Jött sok vad év, zord sáska-raj.
Öreg vagyok már. Új tavasz, te
Fiatalabb vagy, mint tavaly.
 
 Szoríts magadhoz. Jöjj, ölelj meg,
Mint rossz fiát a jó anya.
Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
Lelkem utolsó sóhaja.
 
És vidd magaddal ezt a sóhajt,
Fájó, szerelmes levelet,
Ki tudja, hogyha újra eljössz,
Találkozok még teveled?
 
Habár ez többé nem divat ma,
Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed
S nevess síromra akkor is majd,
Mikor már régen nem leszek.

A hónap elején még csak tizenegy óra öt percet tartózkodik a Nap az égen, ám a hónap végén már tizenkét óra negyvenkilenc percet. Közben átjutunk a tavaszi napéjegyenlőség idején. Huszadikán reggel hat órakor a Nap a Kos jegyébe lép, ettől kezdve hosszabbodnak a nappalok, végre.
És – ha addig más rendelkezés nem születik – huszonötödikével kezdődik a nyári időszámítás.
Holdtölte nyolcadikán tizenegy órakor lesz az Oroszlán csillagképben; holdújulás pedig huszonkettedikén tizenhat órakor a Halakban.
Huszonhatodikán szép rendben állnak majd együtt a Hold, a Vénusz, a Jupiter és a Fiastyúk a kora esti égbolton.
Huszonnegyedikén kezdődik az 5772. zsinagógai évben a zsidó kalendárium talán legszebb hónapja, niszán: ennek tizenötödik napja – igaz, az már áprilisban lesz – a pészach ünnepe, amelyből szép húsvétunk ered.
Holdnaptár lévén ugyanezen a napon kezdődik a muszlim időszámítás szerinti 1433. év djumada-l-ula hava.
Nyolcadikán, teliholdkor beköszönt a 2555. buddhista esztendő mágah hónapja.

Jeles napok lesznek
Másodika, mert ezen a napon született 1817-ben  az utolérhetetlen Arany János; hatodika, mert az pedig a csodálatos Gabriel García Márquez születésnapja. Idén a nyolcvannegyedik.
Március idusa a magyar léleknek felemelő napja, mondanom sem kell; huszonhetedike pedig Hajnalkák napja.
Huszadikán Hölderlint ünneplem majd, huszonegyedikén Johann Sebastiant, huszonharmadikán Hamvas Bélát.
Természetesen sok további szép és kitüntetett nap lesz, ezekről – szokás szerint – a napi krónikában adok számot és hírt!

***   ****    *****
Egyveleg

 Elmegyek
(most elmegyek),
és kétséges a
visszajövetel.
Elmegyek,
elmegyek
jó messzire,
nem leszek senkinek
sem terhére.
Nem írok levelet,
nem is üzenek.
Lesz még tavasz, lesz még nyár:
de én már hol leszek?
Nem viccelek:
vasárnap volt,
júliusnak vége. (Tél?)
Vasárnap volt,
amikor elmentél.
És jött utána halott hétfő,
kedd, szerda:
halott csütörtök-
szerelem,
mert elhagytál engemet.
No, kicsit úgy érzem magam,
mint a durcás kisgyerek,
kinek elvették a játékát.

Hogyan lenne, ha lennél?

Nekem smafu ez a sok nap…
Hó hull, nem tündököl a Nap,
csak ha újra eljönnél.
Hát most ülhetek a szobámban,
búsan, egyedül,
 a fájó múltra gondolhatok:
de minek?.
Odakünn az utcán lassan fény dereng,
És a homokórán pereg a homok.

Elmegyek
(most elmegyek),
és kétséges a
visszajövetel.

Jel a falon (befejező rész)

És Ludiszte is arra járt, arra vonszolta meggyötört testét, lelkében azzal a vissza-visszatérő álommal.
Csakhogy a dudorok nőttek, növekedtek: szárnyakká lettek valahogy, valahol, valamikor...

Hát így mentek el, mind a hárman, hosszú útra mentek: mentek, mentek, elmentek.

Az ufarzini tengerparton leltek egymásra. Egyikőjük sem tudta, vajon miért vezérelte őket ebbe a bűnös és elrothadt városba a Mindenek Tudója? Ufarzin nem tetszett nekik. Azt hitték, mikor útnak indultak, hogy az életüket betöltő iszonyatból egy szép és igaz városba irányítják lépteiket, azt hitték a megváltás felé menekednek a semmiből, de Ufarzin egyáltalán nem a megváltódás városa volt.

A Tenger, az igen! A Tenger maga volt a szépség tisztasága, az igazság, az út, az élet. A Tenger nem okádott pokolverte bűzöket. Ufarzin igen.
Ufarzinban a terror, a rémség bűzhödt levegője uralkodott. Éjről-éjre szőke hadak dúlták föl az utcákat, ütötték, verték az őslakosságot. Ufarzinban elszabadult a pokol.

És így, és akkor jött a vihar. Nagy vihar volt kint a nyílt tengeren és bent a város utcáin. A viharzás leple alatt történtek a gyilkos merényletek, a merényes gyilkosságok: csak a mocsok, a szenny, a tragédia.
Hajnalra eltelt a vihar magával. Azt gondolta: elvégeztem, elvégeztetett.
Ők hárman meg lent a parton. A parton homok volt, meg hajótörötte-szenny. Hajó törte valahol meg magát a Tengeren. Meg egy szirten, egy szirten, egy szirten ott volt a kincsesláda.
Telidesteli brilliánsokkal, arannyal, nyakláncokkal, gyűrükkel, ékekkel.
Közelebb mentek; a hullámok már megcsitultak, a szél megült a dűnéken, a vihar elment máshová pusztítani. Ludiszte már nem tudott inget vagy trikót vagy bármilyen öltözéket viselni, mert szárnyai kinőttek, terebélyesedtek, angyalszárnyakká lettek.
Megpillantották a ládát. A kincsesládát. Vagy amiről biztosra vélték, hogy az.
"Látod te Lány" - gondolta Hűbele -, "ha velem maradtál volna, most gazdagok és boldogok lehetnénk! De neked nem én kellettem! Látod ott van a sok kincs, amott a dűnék mögött, szinte karnyújtásnyira, csak csónakért kell menni, átevezni ezen a csekély vízen, kihúzni a partra, és leverni a lakatot, és eladni a fülönfüggőket, nyakékeket, brilliánsgyűrűket. Látod, te Lány?" - gondolta Hűbele úr, mert mostanában rákapott a magányos monológra: mindent, amit csak látott, amit megismert megmutatott gondolatban a Lánynak; ébredés után jóreggelt kívánt neki, elalvás előtt jóéjszakát. Így élt mostanában Hűbele úr, csöndben, kifelé csöndben, magában a Lánnyal társalkodva.
Megtanácskozták a dolgot. Kulesch úr már indult is feszítővasat, kalapácsot, fogót szerezni, Hűbele meg csónak után a part vonalában.
Az Angyalszárnyú maradt. Nem nagyon tetszett neki ez a kincsvadászat, másféle kincsekről álmodott ő a csillagszóró éjszakákban: nem is e világról valók voltak, hanem abból a kristálytiszta, éteri világból, ahol a patyolatlány volt: abból a sosem hideg, sosem tüzes égi világból.
Meg valahogy rosszat sejtett. Ebből a mocskos világból aligha kerülhetnek elő tiszta kincsek, csak holmi ostobaságok, gyilkos dolgok, szennyes holmik. Csak hogy nem igazán tudott mit tenni. Részt kellett vállalni a földi jóból, mert szárnyai - bármily nagyra nőttek is - még alkalmatlanok voltak a fölszállásra.
Így aztán csak várt, elálmodozott a Tenger tisztaságon, ami messziről emlékeztette az álmában látott világra. Nem volt olyan, de valahogyan...
Hűbele evezett felé északról, valahonnan elkért vagy elkötött egy csónakot. Ludiszte bemászott, kissé nehézkesen, a szárnyak akadályozták a csúszásmászásban, de valahogy csak bemászott. Bevonták a ládát a csónakba, és kivonszolták a partra. Keletről már Kulesch úr közelgett, jókora szerszámosládát cipelve: kölcsönkérte valahonnan, vagy ellopta.
Húzták - vonták a csöpögő ládát a part homokjában, amíg száraz szakaszra nem értek, akkor kicsit kifújták magukat a parti homokon elterülve a láda körül. Aztán nekiestek: húzták és dobták és nyírták és vágták, míg a lakat, a rozsdás lakat le nem kattant.

A láda fedele fölpattant, kitárult és láthatóvá vált a belseje: rendetlenül összeszórt, mocskos ruhadarabok: gatyák, büdös zoknik, rohadófélben lévő nadrágok, bugyik és lepedők. Egymásra szórt piszok.
Hűbele nekikeseredett: "Ruhadarabok. Mocskok. Bugyik és zoknik. Á..." - és befellegzett egy álomnak.
"Látod te Lány! Még ez se sikerült."
Kulesch úr keményre húzott szemöldökkel nézett: talán a Főnöktől örökölte ezt az összehúzott, szigorú tekintetet, a kefeagyútól.
"Miféle ruhadarabok? Miféle bugyik? Nem látsz?"
"Hisz éppen, hogy látok! Gatyák, mocskos gatyák, ócska holmik!"
"Te megőrültél! Agyadra ment valami! Nézd: nyakék, brilliánsgyűrű! Nézd! Kaláris gyöngyberakással!" - és sorra húzta elő a koszos zsebkendőket, piszkos melltartókat, nyirkos, átázott harisnyákat. És Hűbele úgy vélte: nyakéket, brilliánsgyűrűt, gyöngyberakásos kalárist lát. És hát az is volt. Bizony nem az volt az az.
"Igaz" - dünnyögte Hűbele -, "igaz."
"No, akkor induljatok, csináljatok plakátokat, rakjátok teli a várost velük, délután hatalmas kiárusítást tartunk az ékszerekből! Meglátjátok, ott fog nyüzsögni az egész város. Ufarzin minden lakosa a mi ékszereinkben fog flangálni."

És igen, a város minden lakosa nekiindult a főtéren fölvert sátornak: jött a kántor, meg a kántorné, de még a lelkész is eljött. És Kulesch úr mindegyiknek elmondta a szövegét:
"Uram! Ezt vegye meg a drága nejének, ebben fog a legszebben tündökölni hóbőre. Ez a gyöngysor kiemeli majd hattyúnyakát!" - és egy elócskult inget akasztott a nő nyakába.
Hűbele úr szintén kivette részét a meggyőzésből, miután maga is meggyőződött arról, hogy tényleg kincseket húztak ki a tengerből. Csak Ludiszte hallgatott, csöndben figyelve szárnya növekedését.
"Látod te Lány, hát mégis megütöttem a főnyereményt, mégis gazdag és hozzád méltó leszek."  - mesélte gondolatban a Lánynak Hűbele a történéseket. - "Nézd te Lány, amott a Főkapitány, most tett le egy vagon pénzt, s tényleg azt hiszi, hogy az a gyöngypárta szebbé varázsolja amúgy rém csúnya nejét. Ott meg, látod, az az öreg pasi avval akarja levenni lábáról a lányt, aki lánya lehetne, hogy azt a gyémántgyűrűt húzza az ujjára, és jófajta pénzzel fizet érte. A lány amúgy igazán gyönyörű, látod kicsit hasonlít is Hozzád, meg tán a kora se több, mint a tiéd, mégis az öreget választja! Hisz csak pénzem legyen, tudom majd Te is..."
És csak jöttek, jöttek és vagyonokat költöttek az emberek a piszkos, büdös, nyirkos ruhékszerekre. Végezetül tiszteletteljes sorfalat nyitottak, mert megérkezett a Polgármester a családjával.
Szóval így történt. Délután ötre mindenkin bugyik, ingek, zoknik lógtak, kinek az ujja, kinek a nyaka köré csavarva, már attól függően, hogy minek vélték a ruhadarabokat.
És utoljára, legutoljára két vacak maradt csak a láda alján. Kulesch úr azt ajánlotta, hogy sorsolják ki hármuk közül  a két szerencsést, de Ludiszte lemondott róla, így Hűbele és Her Kulesch aggatta magára a két elmocskolódott, felismerhetetlenné nyűtt kesztyűt.

Hat órakor megkondultak a harangok, és egyszerre mindenki, de mindenki úgy érezte, hogy le kell mennie a Tengerhez, mert valami húzza-vonzza oda őket. Talán maga a kéktiszta Tenger.
És ment Ufarzin, ment a Tenger felé, és senki, még a Főpolgármester maga sem sejtette, hogy a Tengerből jött ruhékszerek vágytak vissza a Tengerbe, de szabadulni már senki, de senki - még maga a Főpolgármesterné - sem tudott a nyakába, nyaka köré, csuklójára tekert holmitól szabadulni. Sem Her Kulesch, sem a lány, sem Hűbele, sem a Főkapitány. Meneteltek a Tenger fele, végre hosszú idő után ismét teljes volt a demokrácia, mert szőkék és barnák, férfiak és nők, bányászok és bányatulajdonosok egymás után vonultak a csapongó tengerbe, s a Tenger igen-igen demokratikusan nyelte el őket, tekintet nélkül haj-bőr- vagy szemszínre.
Mire a nap lenyugodott az égről, és a Tenger karjába hanyatlott, Ufarzin üres volt; üres és csöndes.

Ludiszte meg kipróbálta szárnyait, egyet-kettőt csapott velük, aztán fölröppent és szállt: föl, föl, föl a magasba, abba a ragyogó, idegen városba. És odafentről  látta meg az írást a falakon:

menjetek el ufarzinból

Jel a falon (2)

Kulesch úr

A nagyszerű fehér fogsor láthatóvá válik a száj üregében: a kéz végigsimít a kefehajon. Zseniális kivégzés várható. “Mint már említettem önnek Her Kulesch tegnap, én nem tűrhetem tovább, hogy egy ennyire semmire se jó, semmirekellő ember vegye ki cégünk zsebéből a pénzt. Maga Her Kulesch vagy nem csinál semmit sem, vagy elrontja azt, amit mások száz százalékos biztonsággal tudnak megcsinálni.”
“Akkoron elmegyek. Akkoron” - gondolta Kulesch úr, és tengerpartot képzelt el magának.
És este lett, és pirkadat, és kemény téli szelek lettek. Haza-házafelé Kulesch úr úgy találta ki, hogy az éjszakát eltölti magában.
A háza mellett vasút járt. Töltésen ment az úr. Ment és mendegélt, amíg a házak megfogyatkoztak, csak nyírfaligetek kerítették a vasúti töltést. Csöndek és csalogányok. Ez nagy volt, nagy volt és csöndes a csönd.
Kulesch úr körülnézett, már házak nem voltak, akkor lefeküdt a töltés oldalára, gondosan nekiigazította nyakát a síneknek, forgatta jobbra és balra is. Ki tudja, hogy merről jön? Jobbfelől, vagy balfelől?
Balfelől jött. Az újbayerni vonat jött. Nem a régbayerni.
Kulesch úr azt gondolta: “Másfelé kell majd nézni, mert különben fölkapom a nyakamat. Ahogy a két szemreflektorával kacsint, az kibírhatatlan, vagyis úgy kell fordítanom a fejemet, hogy csak a dübörgés legyen, a közeledő szerelvény ne! jaj, ne! a hang kibírható, a látvány nem.”
Elforgatta hát a fejét ezen a főpróba-éjszakán, és a síneken végig, végestelen- végig ott feküdt az írás:
 menjetetek el ufarzinba

Ludiszte

És megint a reggel. Nem bontja szét az éjszakát, csak megszürkíti a feketét kissé, a napnak esélye sincsen.
A fájdalom a lapocka környékén egyre hevesebb, a duzzanatok egyre nagyobbak, éjjelente már Ludiszte képtelen hanyattfekve aludni, balról jobb, aztán jobbról bal oldalára forgolódik szüntelen, a reggelek így aztán még szörnyűbb ébredéseket hoznak: émelygő fejfájás, szédülő virradás, lehangolt rosszkedv gyötri Ludisztét hajnalról hajnalra. Odakünt pedig a világ kedvetlen, lucskos és szürke, homályos és dallamtalan.
"Orvoshoz kell mennem!" gondolja mosakodás közben Ludiszté. "Ma orvoshoz kell mennem mégis, mert ezek a daganatok nem lohadnak, sőt egyre nőnek, növekednek."

Az orvos elkétlenedve hallgatta: daganatok a lapocka alatt? Egyforma két daganat? Ilyen nincs, ilyen nem is lehet: ez az ember nyilván lógni akar a munkából, meghosszabbítani a nyári szabadságot, ami tilos, megengedhetetlen, büntetendő. Dolgozni kell, mert mi is lenne az emberekből, ha tengve-lengve a világban, mindenféle kötöttség nélkül töltenék el napjaikat, csak úgy, bele a semmibe? Még a szabadságokat sem kéne kiadni nekik - véli az orvos, mert értelmes tevékenység nélkül - hajaj! mi lenne úgy a társadalommal? Az emberek töprengeni, szemlélődni kezdenek, mindenféle vad és különös ötletük támad: álmodozni próbálnak! Álmodozni!
Tessék-lássék vizsgálat. A dudorok persze kétségbevonhatatlanok, nagyító alatt még formájuk is van, holmi szárnykezdeménynek látszanak. No, még csak ez hiányzik! Szárnyak? Ez megint valami újfajta téboly kezdete, szállni akarna ez az ember itt, esetleg mások is? Egyéb se kellene! Az égbolt már megtelt, foglalt: repülőszerkezetek népesítik - dörögve, pörögve szállnak egész nap - rendben, ezekre szükség van a tömegtermelés érdekében. De magánemberek repülése, röpködése? Az nem engedélyezett. A szárnykezdeményeket éles sebészi késekkel kell eltávolítani ennek a szerencsétlennek a hátáról, titokban tartani, elsüllyeszteni, hogy ne tudjon senki róla, mert még divatot csinálhat. Hát nem fog!
"Jövő hét keddre jegyzem elő, egy kis műtétre. Egy-két napot fog csak igénybe venni, fájdalommentes és következmény  nélküli lesz, ezért kezeskedhetem. Kedd reggel jelentkezzék a klinikán!" mondta a gyógyondász.

A sziporkáktól csillogó ég alatt Ludiszte aznap éjjel - hátfájástól elgyötörten - hosszú idő óta újra álmodott, de most nem azt a csillogó, idegen-ismerős várost látta, hanem valami mást, valami újat és félelmeteset, talán a jövendőt, saját elszürkésedett világának a jövendőjét. Látta az örvénybe zuhanó embereket átváltozni, lecsúszni: már nem is emberekhez hasonlítottak, hanem madarakhoz, vagy rovarokhoz.
Leginkább keselyűt formált az új lény. Félig hasonlított madárra csak, félig meg rovarra. Szárnyait nem tollak, hanem szürke szaruhártya fedte, s repülés közben cserebogárzúgáshoz hasonló, csak sokkalta erősebb zümmögő hangot hallatott. Vijjogott és sivított és zúgott és zümmögött. Éles, üvegszerű karmai voltak.
Több száz, több ezer ilyen lény élt Ludiszte látomásában - mert inkább az volt, mint álom - egy pár négyzetkilométernyi területen, zűrzavaros, rendetlen csoportban, vezető irányítás nélkül. Maguk közt sem okosabbat, sem különbet, sem hatalmasabbat nem tűrtek meg, szüntelen marakodtak, civódtak, értelem és érzelem nélkül, tépték és taszigálták egymást, lesből, alattomosan egymás fejére ütöttek, a másik oldalából vagy combjából öklömnyi húsdarabokat téptek ki, és nyelték, nyelték: aztán eltelve a hússal fölböfögték, kiokádták a nyers, ocsmány táplálékot, amire igazán nem is volt szükségük, mert felzabáltak maguk körül amúgy is mindent.
A támadások miatt mindegyikük ótvaros sebekkel éktelenkedett, s mert e sebek fájtak, a lények ingerültek voltak szakadatlan, és bizalmatlanok egymással szemben. Élesen figyelték, lesték a másikakat, s mihelyst bármelyik gyanús mozdulatot tett vagy elrévült éppen valami bamba álomba, odakaptak és visítva marcangolták. A megtámadott dühösen csapdosott szárnyaival, tekintet nélkül arra, hogy kit talál el.
Az ezernyi lény bogár-berregéssel röpködött a lepusztult, sziklás, szürke, sáros és nyirkos táj felett, de nem túl messzire. Néhányszáz méter után leszálltak, mert elunták a szárnyalást vagy nem bírták tovább, s lármásan, rendetlenül, piszkosan, eszeveszetten tépték egymást. Fölfaltak mindent: állatot, hangyát és tetűt és egeret, gilisztát, békát és füveket, a fák leveleit, kérgét, rügyeit. Távoztukkal puszta föld és kő maradt csupán.
Elégedettnek látszottak, önelégültnek. Úgy gondolták, az életet sikeresen egyszerűsítették le a valóságra: zabáltak aztán böfögve okádtak, párzottak és döglöttek el.
A hímek szürkék voltak, horkantó hangon berregtek, míg a nőstények eszementen piros, sárga, kék, lila és zöld szarutollakkal kellették magukat, és ha sikerült egyik-másikuknak hímhez jutni, le nem mentek a nyakáról, folyton rajta lógtak, szidták és bántalmazták őket.

Ludiszte átizzadt fekvőhelyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, mert a hátán már nem tudott feküdni. A falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba

Hűbele Balázs

Mivelhogy már napok óta lógó képpel járkált és kelt, szomorúsága egyre szembeszökőbb lett a hivatalban is. Itt ugyanis kötelező volt a vidám vigyor, már csak azért is, hogy láthatóvá legyen minden dolgozó ragyogó fogsora, mert a ragyogó és egészséges fogsor a jómód jele, és ennek a hivatalnak ezek a dolgozói csakis jómódról tanúskodók lehettek. Hűbele fogai reménytelenül rohadoztak, haja csimbókozott, és hát egyáltalán nem volt kedve szélesen vidorkodni. Az a bizonyos fiatal lány napról-napra, óráról órára meggyötörte, már csak a puszta jelenlétével is, mert naphosszat, órákon, hosszú perceken át kellett hallania a hangját, látnia az arcát, a mosolyát.
“Ha nem, hát nem” csikorította hibás fogsorát Hűbele. “Hát nem!” A Főnök úr hívatta, meg a Lány mondta, hogy szeretne beszélni vele; nehéz döntés volt, de csapdahelyzet, hisz a Főnök úr igazán ellenállhatatlan volt.
“Hűbele, maga miért nem örül?” kérdezte a Főnök. “Gondoljon arra, hogy milyen szép az élet. De ha nem tud erre gondolni, gondoljon arra, hogy rossz hírét kelti a hivatalnak, mert azt fogják gondolni az emberek, hogy ebben a hivatalban az emberek nem örülnek a szép életnek, tehát nem szép az itteni élet! Ez tűrhetetlen, az emberek máris elhúzódnak magától, a jövőben is el fognak húzódni az emberek, ha így folytatja ezt a szomorúságot.”
“Ha nem, hát nem” dadogta Hűbele, de a Főnök úr mint egy rakéta, úgy begerjedt, és folytatta:
“Mit nem, mit nem? Tessék kérem mosolyogni, legyen nagyon, nagyon vidám, ahogy az cégünk dolgozóihoz illik! Egy hetet kap, ha akkor sem mosolyog, le is út, fel is út. Mehet!”
A Lány meg azt mondta:
“De hát mit gondolt Hűbele úr, mégis mit gondolt? Hiszen a mi útjaink nem közösek, hisz én ifjú és szép és ragyogó vagyok, ön pedig csúf és öreg. Hisz én gyermeket akarok, férjet és lakást, maga már kifelé megy az életből, én most megyek befelé. És ezen nem kell szomorkodni Hűbele úr, mert az nagyon rossz nekem, úgyhogy mosolyogjon Hűbele úr, mosolyogjon!”
A Lány mindenesetre szélesen mosolygott, a falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba

Ludiszte

Ludiszte átizzadt fekvőhelyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, mert a hátán már nem tudott feküdni, és újra elaludt.

A sziporkáktól csillogó ég alatt most újra álmodott. Csöndkék légben szitakötő szárnyú, félig áttetsző testű lényeket látott, opálosan, belülről fénylettek, sugároztak egy nem is létező fényforrástól: mindenük sugárzott és mindőjük sugárzott. Ezek a lények is örvénylettek, mint amazok, az előzőek, de fel-fel-felfelé. Színük nem is volt: még fehérnek sem lehetett mondani őket, bár leginkább fehérrel lehetett volna lefesteni, de a fehérnek valami ragyogó, színtelen, meghatározhatatlan árnyalatával. A tisztaság színével. A fehér tökéletes tisztaságával és az ezüst ragyogásával.
Ölelkezve röpültek, és szárnyaik rezgése lágy akkordokat hárfált és gitárolt a kék légbe, és a szikrázó, arany napsütésbe. Hajnali vagy alkonyati napfény volt ez, szívet-lelket-testet átmelengető, de nem forrón perzselő, szárító.
Harmatcseppek rezegtek a virágok kelyhében, zöld, élénk-élénkzöld lombokon, kicsiny kolibrihez vagy ökörszemhez hasonló madárkák fürdették benne sárga csőrüket. Távol harangok zúgtak-bongtak szakadatlan.
A lények nem ettek szilárd anyagokat és nem ittak szétfolyó italokat. Valami levegőszerű, könnyű, áttetsző, tiszta anyagtalan anyagot fogyasztottak. És daloltak.

A sziporkáktól csillogó ég alatt való látomásában Ludiszte nem álmodott emberekről. Csak a marakodó, szürke madárrovarok, és a tiszta fénytestű lények voltak. Az örvény középütt elsodort mindent, csak lefelé és csak fölfelé rántott.
Ludiszte átizzadt fekvőhelyén riadt fel hangos sóhajtással. Lapockái alatt fájtak a több centis dudorok: baloldalára hengeredett, a falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba

“Nem tehetem a lehetetlent lehetővé, a Mindcsillagok nem járhatnak visszafelé az égen. Így szeress!” - könyörgött az öreg, de a Káprázat, a Felhőjáték, a Lány - már nem  is volt  ott.
Ott volt a garlamé. Szörnytekintet. Ott volt a lamahore. Gonoszkéz. Ott volt a Sápvidék, tiszta szürkeségben, mocsoksarával.
Elviselhetetlenül otromba, perverz, mocskos vidék volt ez. Peremtáját szürke vagy bántóan fehér, éles sziklák határolták, színtelenségükben a Sarokjég hegyeit utánozták.
Eleven élet alig volt itt, csak alacsonyabbrendű lények, csúszótestűek, nyálkaférgek és darkhollok tengették sivár létüket.
A nap itt sosem kelt föl, és sohasem nyugodott le: a hetvenegyedik gráduson túl így volt ez: mármint, ha egyáltalán látszott.
Éjjelente sárgászöld jéggé fagyott a láp, napközben sötétebb sárrá olvadt szét, és beitta magát ruházatba, hajba, csontba.
“Napsugárka, napsugárka, jöjj elő, jöjj elő!” mondogatta magában Hűbele, miközben járt, állva aludt, hisz fekünni nem volt  hová, vagy falta csukott szemmel a tácsokat, morkokat, nyálkás, csúszós-testű poklokat: csukott szemmel, mert látásuk elviselhetetlen lett volna.
A bíbor-ezüstpalást, melyet viselt induláskor bepiszkult, a lélek hozzászürkült a sápvidékhez. Évek hulltak, meg napok múltak bele a mocsárba: hol volt már a lány gyönyörmosolya?
Megszürkült a barnafürt, elaszott a hosszú-erősláb, meggyengült a vastagkar. Gyönge, öreg, gyámoltalan lett a nappal és az éj.
Hűbele tácsokat falt, táccsá lett, Hűbele morkot nyelt, Hűbele morkká vált, Hűbele a Sápban járt, Hűbele sáp lett; sáp, ő maga.
Gondolata sem maradt, észleletei sem voltak már, csak a lány szeméről, hajáról, lágyan-ív karjáról maradtak emlékei...Hűbele alig volt már.

- folytatódik, befejeződik -

Jel a falon (1)

“Azért küldetett ő általa ez a kéz, és jegyeztetett fel az az írás.
És ez az írás, a mely följegyeztetett:
Mene, Mene, Tekel, Ufarsin!
Ez pedig ezeknek a szavaknak az értelme:
Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak!
Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.
Ufarsin, azaz elosztatott a Te országod és adatott a médeknek és a persáknak!
Dániel könyve 5. 24 – 28


Kulesch úr

Kulesch úr iszonyú főfájásra ébredt egy majdnem elviselhetetlen hajnalon Régbayernben. Álmára nem emlékezett, csak a hangulata körözött tovább testében, de az se volt könnyen elviselhető. Holmik üldözték, elkapogatták, macskaegeret játszottak vele, és ez a sok rohangálás hajnalra teljességgel kifárasztotta, mintha nem is aludt volna, olyan gyötört volt  teste-lelke.
Aztán meg, hogy ennyire szürkeségesre sikerült a hajnal, hogy ennyire hiányzott belőle a reggel velejáró napsütése, hogy ennyire semmi volt ez a hajnal, eszébe jutott előző napi bántódása is. Az egyik főnöke – (kefeagyú csinosság, ragyogó fogsor, széles vállak) –  sokak füle hallatára kijelentette, hogy Kulesch úr igazán semmirekellő ember!
“Azám” vélte a piszokzatos hajnalban Kulesch úr, “semmire kelő vagyok! Mert hogy mire?”

Ludiszte

A sziporkáktól csillogó ég alatt vissza-visszatérő álmaiban Ludiszte mindig ugyanazt a ragyogó, idegen várost látta. Azaz hát dehogyis volt idegen: meleg-barátságosan ismerősebb volt, mint bárhány lélegző-eleven város, ahol valaha Ludiszte járt, éppen csak az ébredő-álmodó tudta, hogy ebben a városban még nem járt soha.
Tejszínkék üvegkupolaként feszült a város fölé az égbolt, türkiztenger fürdette partját: tágas és levegős volt. Alacsonyra épült, legfeljebb egy-két emeletes, egymástól épp elviselhető távolságra rakott házak emelkedtek benne, szűziesen csillogó ablakszemeiken mosoly ragyogott, és a nap hárfadalokat pengetett tiszta falaikon. Gumiágyakon lépkedtek a lakosok, gurultak különös járművek, énekek úsztak a csöndes levegőben. A nap özönében és a langy esőkben lila, sárga, kék és piros virágok bontották puhán telt, nagy kelyheiket embermagasságú szárakon, bennük dalosmadarak fészkeltek. Nektárt ittak és ambróziát ettek.

Hűbele Balázs

A nappontot innen senki sem látta. A nemlátvány ijesztő volt Hűbele úr számára. A napkelte pontjának még ebben a csődtömegben, ebben a Hóttvárosban is látszania kellene, de hát nem. Hát nem látszik. “Ha nem, hát nem” döntött Hűbele, aki nem mostanában született. Hogy nem mostanában született, azt két napja tudja csak úgy igazán: egy 25 évvel fiatalabb nőt nézegetett Egy idő óta a hivatalban, és szép lassan belészeretett, de amikor hosszas erőgyűjtés után ezt megmondta, hát… Hát nem mostanában született.

Ludiszte

Közvetlenül ébredés után Ludiszte cigarettára gyújtott, és bambán-hosszan nézett a mennyezet felé szálló füstcsík után. Ott, ahol a felszálló dohányfüst a fehér festéket érte, ott - éppen az ágy fölött, a feje fölött - halványsárgás barna folt terpeszkedett pökhendin. Évek, évek óta szállt oda már a füst. Vonalban, csíkban szállt, s ahogy a mennyezethez ért, szétterült. Szabálytalan köralakban terült szét.
Ludiszte az ablak felé fordult. Innen és túl mocskos szürkeség. Le kellene mosni az ablakot, de a kinti szürkekosz örökkévaló. Le kellene mosni egyszer ezt a várost, ezt az Egykorómát!
Egykockányi fürdőszoba a tizenkettedik emeleten. Alatta tizenegy, fölötte három böfög így reggeltájt egydallamra. A rosszízű éjszaka emlékén nem javít a fogkrém, Ludisztenek hányingere támad, s amint a zuhany alá hajtja fejét, lapockáinál enyhe szúrást érez. Fájó, nyomó, tolakodó szúrást.
A hányinger reggeli közben sem múlik. Egyenétek. Tizenöt emelet minden olajszagú lakásában - kilencven olajszagú konyhában - száznyolcvan ember ropogtatja ugyanazt a pirítóst, szürcsöli ugyanazt a teát a mosogatóléízűt, falja ádáz képpel ugyanazt a kukoricátsohasemkóstolt tyúkok tojta lágy tojást, hogy aztán pontban hétkor egyszerre özönöljenek ki ugyanazon a kapun a zajtermő utcákra, a kutyapiszkos terekre és a dermesztő hangú járművekre szálljanak.
Lapockáinál, mindkét oldalon fáj az élet. Két tükör segítségével szemléli meg a fájó helyeket. Két kicsi dudor. Dudoróda. Orvosra tartozó. Majd rádiumtűvel, kobaltágyúval, pengeéles szikékkel esnek nekik. Ó, jambikusan növekvő dudoródám! Téged aztán nem fog bántani senki! No pasaran!- gondolja Ludiszte.

Hűbele Balázs

“Ha nem, hát nem” vélte Hűbele a meg nem ébredő hajnalban, amikor a nappontot nem lehetett látni; tele volt korábbi emlékekkel, úgy nagyjából a hatvanas évek remekeiből, és első ébredésében ezek az emlékek tolultak agyának ágyára.
elszédültem attól, hogy mennyire nagyon szédülök
szétdülök?
a fal meg ott előttem
föld és fal     fölfal
faló    phallo
nem itthoni – trójai
jól megrója itt
NEGRO A TOROK KÉMÉNYSEPRŐJE
hány lépés a határ mesterházilajos?
Tejis fijambrutusz?
Igen, a pám!
SZERVUSZSZALVUSZ
GYÓGYÍT ÓVÍZ!
Felafejjel     FALAFEL       dö vóll iz vell
a falon meg ott az írás
menjetek el ufarzinba

Kulesch úr

“Valahányszor” elmélkedett Kulesch úr a kicsiny helyiségben “hagymakompótot vacsorázom, mindig ilyen büdös szarral telek meg reggelre.”
Aztán az ajtót bámulva verset fabrikált:
“Bűzszékletre kelő vagyok,
Nem kellek már senkinek!”
És csak nézte az ajtót, meg a centikre lévő falat. A falon meg ott az írás:
menjeteketek el ufarzinba

Ludiszte

Százhúsz négyzetméter - három méter magasságban. Háromszázhatvan köbméter. Kívüle még százkilencvenkilenc szürke alkalmazott. Külön keletkezésű kalickában húsz főnök - sárgásszürke. Tíz beosztott fél egytől-egytől, hogy megalázhatja, lerángathatja, utcára rakhatja. Húsz kis sárgásszürke főnök fél, retteg ugyanezért öttől, akik az emelet százhúsz négyzetméterén terpeszkednek, s felettük a harmadik százhúsz négyzetméteren ott az Egy Öreg Főnök. Százhúsz négyzetméteren terpeszkedik terpeszülésben, mert  kövérsége miatt nem képes összezárni combjait. Mindenki fél mindenkitől, mindenki fél tőle, csak ő nem fél semmitől.
Szívinfarktus. Katartikus szívinfarktus lesz egyszer az aktus, mely véget vet a félelemnek. Jön majd helyébe más, lesz kitől félni.
Ludiszte nem fél. Neki két dudora van a lapockája környékén.
Délben forr az aszfalt, s a városra jellemző kelkáposzta- és kénkőszag keveredik a saját bűzével. A metrókijáraton bejön kevés napfény, átsejlik egy lány pókhálószoknyáján testének íve, de bűzölög, bűzölög az egész. Részleteiben és egészében bűzös a fény!
De éjjel, a sziporkáktól csillogó ég alatt Ludiszte ismét az idegen-ismerős városban van. Most ott is éjszaka kel, a hold fonalakat bont az üvegek csillagszemén, az azúrtenger ébenné lett, a smaragd tavak a város körül fekete gyémánttá. Lágy szellő hoz tavaszi illatot, és szelíd akkordokat görget az éj. Az éj, az éj, az éj, a bolond, bús, bozontos éj - hogy várja már epedőn a napsugárt!
Méz csordul, és tejcsöpp hull, és mandulaillat a levegőben. Az iménti lány lenge szellőtunikában tűnik most föl- s alá. Csillagok koszorúzzák búzahaját, hegyi patak csillog szemén.
Lépcső ered innét, egy csacsogó csavarfa mellől, végtelenbe vesző, csengőbongópengő, csillogó ezüstlépcső, föl, föl egész az égig.
És megint a reggel. Nem bontja szét az éjszakát, csak megszürkíti a feketét kissé, a napnak esélye sincsen. Ludiszte szimatol, les, néz: a falon meg ott az írás:
menjetek el ufarzinba

A Város ott terpeszkedett, pöffeszkedett, gagyogott és ketyegett a lélegző Tenger partján. A kék Tenger hallgatott; figyelt és hallgatott. A Város körüli hegyek karéja megértően nézegette magát a tengerben, valahányszor a felkelő nap első sugarai lesiklottak lejtőin, és megfürdették magukat a vízben.
Egykor a Város kicsiny és jól lakható volt, barna szemű és barna hajú és tejcsokoládé bőrű őslakosság élte benne csöndes életét: kicsit kereskedtek, kicsit dolgoztak, de többnyire csak lábukat lebegtetve ücsörögtek a teraszokon, vagy a városka egyetlen ivójában. Néha énekeltek, néha nem: ilyenkor vagy csöndesen szopogatták boraikat és hallgatag pipázásban éldegéltek, vagy csöndes bólogatások közepette adomázgattak. Mindenesetre csöndesek és szerények voltak. Két öltözet ruha, háromszori étkezés, egy-két pohár bor. Aki megelégült, azt elégedettnek kell nevezni.
Egy vidám nyári hajnalon aztán sötétszín szörnyeteg kavarodott elő a városkát övező hegyek egyikének gyomrából, zörgött, pöfögött és kénköves bűzt lehelt a Városra. Mindenféle söpredéket okádott ki magából, akik megtelepedtek az általuk állomásnak nevezett hely körül, legyalulták valamiféle gépekkel az egész környéket, a lankák és kedves szurdokok eltűntek. Azt mondták, hogy a hegyek gyomra tele mindenféle földi jóval és gazdagsággal: bányamunkásokat fogadtak föl az elszédített őslakosság soraiból. Hajnalban szirénák hangja ébresztette őket, vijjogó és kibírhatatlan szirénák hangja, és aztán csordába terelve vitték őket a bányák sötét gyomrába. Hétvégén pedig fizettek, sokat fizettek, annyit fizettek, amennyi pénzről korábban azok nem is álmodtak. Több váltás ruhára, hatalmas zabálásokra, nagy italozásokra elegendő pénzt fizettek, de az őslakosok mégsem látszottak túl boldognak. Vasárnaponként csüggedten, lezuhant vállakkal ücsörögtek az ivóban, bamba és üreges szemekkel meredtek maguk elé, egyetlen pontjára a talajnak. Nem énekeltek, nem meséltek, csak ültek. Csak ültek és ültek és ittak és ittak, aztán este bárgyúrészegen hazabaktattak. Hát nem látszottak boldognak!
A söpredék magas volt és szőke és szélesvállú és kékszemű, és lotyókat is hoztak utóbb a Városba, melynek idővel nevet is adtak: Ufarzin; és egész éjjel állt a bál és folyt a pezsgő és zengett a zaj.
Az évek teltek meg múltak, és a kékszemű férfiak barna lányokkal háltak, de soha feleséget nem vettek maguknak közülük. Aztán pogromok indultak, házak lobbantak lángra és a söpredék átvette az uralmat Ufarzinba. Részeg handabandázásuk, nyálas zajongásuk felverte Ufarzin csöndjét, eloszlatta a nyugalmát: levegője mocsokkal és bűzzel és szénporral és nyállal telt meg. Ufarzin haldoklott, a Tenger álmodott. A Tenger várt.

- folytatódik -

Február huszonötödike van

E nap a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja, melynek megtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlése 2000. június tizenharmadikán elfogadott rendelete alapján tartjuk, éspedig annak emlékére, hogy 1947-ben Kovács Bélát az FKGP főtitkárát  ezen a napon jogellenesen letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták.
Töprengtem, miként kezdjem. Gondoltam, azt írom, hogy nem a kommunizmus – hisz az soha, sehol nem volt -, hanem a kommunisták áldozatairól van szó, aztán rájöttem, hogy azok sem igen voltak Marx és Engels óta.
Akik voltak, egyszerűen diktátorok, tömeggyilkosok voltak, minden további jelző nélkül.
De az tény, hogy a „létező szocializmus” – mely szintén nem létezett, legalább is nem működött – hetvennégy éve nem kevés polgári, szociáldemokrata, liberális gondolkodó kiirtásával járt.
Gondoljunk bele!
Csak hetvennégy év volt, történelmi szempontból egy lábjegyzet az emberiség történetéhez, és mennyi áldozat!
(Igaz: a náciknak időben még ennyi se jutott, áldozatban legalább annyi, ha nem több.)
Főhajtás gyanánt ma – a krónika után – egy régebbi fiktív narratívámat teszem föl.

Továbbá:

1611-ben ezen a napon született Evliya Çelebi török világutazó, történetíró.
Ifjú korában kedvelt mulattatója volt Murád szultánnak, később utazó lett, sokfele járt és sok emberrel érintkezett; ezeket az élményeit írta le szépséges Seyahatnâme című munkájában.
 Útleírásának számunkra legfontosabb részét, az 1660 és 1666 közötti magyarországi utazásának leírását a hatodik kötetben találhatod meg, ha keresni akarod.

Lelkem kedvenc írói közül február huszonötödikén Carlo Goldoni (1707), Karl May (1842) és Török Sándor (1904) született.

Részletezve
Carlo Goldoni
(Velencei szobra az első képen odafönt)
Ő az, aki halálig nevetett, és végig nevettette közönségét egy furi évszázadon át, méghozzá két nyelven: olaszul és franciául egyaránt.
(No, nem! Nem olaszul: Velence, Padova, szóval Veneto nyelvén.
Láttam és próbáltam megérteni egy darabját olasz nyelven Padovában, de mondhatom Nektek, ha nem ismertem volna a Chioggai csetapatét alaphelyzetben… Nem sokat értettem volna a szövegből.)
Mélységes szeretetem jeléül lefordítottam a Szerelmesek című darabját: úgy nyolc-kilenc évvel ezelőtt fogtam hozzá, de még nincs készen. Lehet, nem is lesz.
Ha Velencében jártok, nézzétek meg szobrát a Rialtohoz közeli téren: amúgy ez a hely olyasmi a velencei fiataloknak, mint a honiaknak a Blaha. Olyan találkahely-féle.
A szobor meg… Húúú!
Tényleg Goldoni ácsorog ott, élvezve a találkozó fiatalok látványát bölcs mosolyával.
Fő művei voltanak: Mirandolina; A choggiai csetapaté; Két úr szolgája; Kávéház; A legyező

 Karl May
Ő volt minden idők legtöbb könyvet eladó német írója, jegyzett szakértője az amerikai vadnyugatnak, az indiánok világának.
Valójában csak néhányszor járt Észak-Amerikában, és a New York állambeli Buffalónál nyugatabbra sosem, mégis ha indiánra gondolok csak Cooperre vagy Karl Mayra gondolhatok: Winnetoura és fehérbőrű alteregójára, Old Shatterhandre.

Török Sándor
neve hallatán legelőször tündéri kedvességű gyermekregényeire gondol az ember: az Andrist az egyszer elveszített Éden felé kormányzó Kököjszire és Bobojszára, a mély és magas hangú törpékre, akik nemcsak a kisfiút, hanem bennünket is az élet igazi értékeinek megbecsülésére tanítanak, meg persze Balogh Gyuszira és nagy barátjára, Csilicsala bácsira.
És ez így van rendjén, még akkor is, ha Ő írta a – számomra – csodálatos Titokzatos utazásokat, és kereste a választ egy sor fontos kérdésre az éter hullámhosszán rendszeresen felolvasott Ünnepi leveleiben.

Ami a gyászt illeti.
1944-ben ezen a napon halt meg Dési Huber István
(kép odafönt a második
Bizony, igen: a balszélen József Attila és Illyés Gyula portréja),
1983-ban Tennessee Williams és

2003-ban Alberto Sordi, egyike lelkem kedvenc színészeinek.

***   ****    *****
Glavnoje Upralevnyije Iszpravityelno-trudovih Lagerej
Azaz: GULAG

Ezerkilencszázharminchét március tizennegyedikén, valamivel hajnali három óra után, a londoni City Elverton street hatos számú házának kapuján valakik súlyosan dörömböltek Karl Marxnál.
Az eset három szempontból méltó a figyelemre: elsőként azért, mert az említett napon az említett házban már nem lakott Karl Marx, lévén, hogy pontosan 20 454 nappal (vagyis 56 évvel) ezelőtt, majdnem órára a dörömbölés pillanatában Karl Marx az említett házban elhunyt.
Különös volt az is, hogy az ajtón dörömbölők az NKVD, vagyis a szovjet titkosrendőrség egyenruhájában dörömböltek a halott ajtaján.
London City nevű városrészében!
Nem kevésbé volt különös, hogy dörömbölésük előtt az enkávédés-tisztek harsányan a „Londonban, hej, van számos utca” kezdetű dalt énekelték a Bob-herceg című magyar operett nevezetes betétdalát, Huszka Jenő örökbecsűjét.
A legkülönösebb az volt azonban, hogy a kapu kisvártatva kinyílt, és fölbukkant Karl Marx ismert, szakállas feje, és engedelmesen hagyta magát betuszkolni a szovjet állami rendszámú fekete autóba, melyen a Charing Cross pályaudvarra vitték.
Félúton járhattak, amikor az első bágyadt tiltakozás elhagyta Marx száját: „Legalább az ablakot húznák le, ha dohányoznak!”
A mellette – vagy majdnem rajta - ülő enkávédés oda se bagózott a tiltakozásra, csak kicsit elterült az ülésen, belső zsebéből egy papírlapot vett elő, és – mintha válasz lenne – odanyújtotta Marxnak.
Utolsó éveiben Karl Marx oroszul kezdett tanulni bizonyos megfontolások alapján, és ez most hasznára vált, nagyjából át tudta fogni az írás értelmét, alatta a kurzívval írt mondatot:
„Jóváhagyom. A Szovjetunió legfőbb ügyészének helyettese...”
Aztán az írás címét fordította le magában: „Letartóztatási parancs...”
„Tiltakozom!” – mondta Marx. – „Miféle provokatív eljárás ez? Ezért felelni fognak!”
Az enkávédés erre még inkább rátelepedett, zseblámpával a szemébe világított, és képébe fújta cigarettája füstjét.
„Engedjen el!” – tiltakozott a ráülés ellen Karl Marx, de a tiszt csak egyre jobban ráhúzódott.
A fekete autó a Charing Cross egy távolabbi, gazzal fölvert vágányánál állt meg, azon egy ütött-kopott vagon állt, elfüggönyözött minden kupéja.
Marxot ebbe a vagonba szállították át vasmarokkal az enkávédések; az ezt követő út rövid volt, és még megjárós.
Portsmuoth kikötőjében viszont behajították egy ócska teherszállító hajó rakterébe, és a továbbiakban alig figyeltek rá, az egész hosszú úton Leningrádig. Kenyeret, vizet, valami szörnyű löttyöt kapott naponta egyszer. A „levesben” hús persze nem volt (hacsak a belefőtt férgeket, egereket nem számítjuk húsnak): néhány káposztalevél, kevés köménymag, ennyiből állt.
A leningrádi kikötőben ismét vonatra tették: hogy ez Leningrádban történt, azt a kikötőben látott tábláról tudta meg Marx, de a város neve semmit sem mondott neki, fogalma nem volt, hogy valójában hol járnak? Honnan is tudhatta volna, hogy Szentpétervárként ismeri ő ezt a várost.
Egyébként a városnevet hirdető tábla fölött meghökkenten látta viszont saját hatalmas képét, Engels barátja  és egy ismeretlen férfi társaságában. Az ismeretlen férfi jóképű volt, tömött bajszos, és egyszerű katonai egyenruhát viselt, melyen rangjelzés nem volt.
No, hisz ha ekkora képmása díszíti a kikötőt – gondolta Karl Marx – akkor nem lehet nagyobb baj, letartóztatása csakis tévedésen alapulhat.
Fölöslegesen szaporított szó lenne elmesélni a Leningrádból Moszkvába vezető vasutazást, aztán a moszkvai főpályaudvarról a Lubjanka téren álló négyemeletes, drapp-színű, monstrumos NKVD-központig vezető autóutat. Egyszerre csak Marx ott találta magát Moszkva központjában, a rettegett Lubjankánál.
A fekete vaskapu azonnal kinyílt, az autó hűtője feléje fordult, begördült; alighogy begördült, a kapu nyomban bezárult.
Marx két kísérője kiszállt, aztán egyikük durván ráparancsolt a férfire: „Szálljon ki! Kezet hátra!”
Marx hátra akart nézni a szabad világ utolsó jelképe, a kapu felé, de egyik letartóztatója rákiáltott: „Nem hátranézni! Indulj tovább!”
Szorosan körülvéve Karl Marxt indultak a Lubjanka tátogó belsejébe a közömbös képű állambiztonsági egyenruhás őrök mellett, beléptek az alacsony boltív alá a folyosóra, és ott balra indultak.
Átmentek egy díszes, ámde kopottas ajtón, azon egy hosszú, nagyon tiszta, villanyfényben úszó folyosóra értek. Frissen festett padlóját mintha csak az imént mosták volna föl, s terítették volna le vörös futószőnyeggel.
A folyosó végén ajtó, rajta a felirat:
„Letartóztatottak fölvétele.”
Az egyik tiszt kinyitotta az ajtót, és így szólt:
„Itt menjen be!”
Karl Marx pedig bement.
Hamarosan aztán kihozták, csak a papírokat adták le, és mentek tovább újabb folyosók során, hol erre, hol amarra kanyarogva.
Végül az alagsorban egy olyan folyosóra jutottak, melynek mindkét oldalán  keskeny, olajzöld ajtók nyíltak szorosan egymás mellett, fent ovális számtáblával.
A két sor ajtó között egy idősödő, elnyűtt nő járkált, katonai szoknyában, zubbonyban, és amikor odaértek, éppen egy cella kukucskálónyílásán lesett be.
Amint Karl Marx és kísérői odaértek, nyugodtan leeresztette a nyílást eltakaró lapot, megnézte Karl Marxot, mintha nem is először látná, aztán bedugott egy kulcsot a nyolcas számú cella acéllakatjába, csikorogva kinyitotta az ajtót, és intett Karlnak: „Menjen be!”
Karl Marx bement, és az ajtó becsapódott mögötte, a lakat keményen kattant.

A következő hetvenkét órában nem történt semmi. A másfélszer-másfélszeres cellában szakadatlanul égett egy meztelenen alálógó izzó, és ha Karl Marx aludni próbált, az ellenszenves nősténybörtönőr azonnal fölébresztette. A menü ugyanaz volt, mint a teherhajón: káposztalevél-csíkok főzve, svábbogárral vegyesen, kevés fekete színű, ragacsos kenyérrel.
Három nap múlva aztán zörrent a zár, csikordult az ajtó, és új, keleties arcú őr lépett be:
„Neve?” – reccsent rá az őrizetesre.
„Marx.”
„Kihallgatásra! Kezet hátra!”
Karl Marx hátratette a kezét, fölvetette a fejét, és indult a kihallgatásra.

 „Neve?” – kérdezte az állambiztonsági hadnagy kifejezéstelen hangon, és mereven ránézett.
Karl Marx kezdett fölpörögni.
„Ne tegyen úgy, mintha nem tudná ki vagyok! Hisz szerte mindenfelé láttam az óriási képeimet, tán maga is látta!”
A hadnagy előredőlt az íróasztal fölött: „Nem kérdeztem mást, nem kértem tárlatvezetést Moszkva utcáin, terein. Értve vagyok? Neve?” – ismételte meg.
„No hát, Marx.”
„Keresztneve?”
„Karl.”
„Születési éve?” – folytatta a hadnagy, miközben egybevetette az előtte heverő papírral a válaszokat.
„1818. május ötödike.”
„Születési helye?”
„Trier.”
Épp ott tartottak, hogy Marx megmondta elhalálozásának idejét és helyét, amikor egy civilruhás lépett a helyiségbe; a hadnagy fölugrott, de a másik visszaintette a helyére.
Aztán Marx elé állt, és elébe tolt egy papírlapot, rajta a Kommunista Kiáltvány néhány mondatával.
Karl Marx olvasta: „A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben. Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik. Nem állítanak fel külön elveket, hogy ezek kaptájára húzzák a proletármozgalmat. A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik.”
„Hát, Marx polgártárs: maga írta ezt?”
„Én írtam, igen. Friedrich Engelsszel.”
„Látja Marx úr, már csak ezért a pár sorért, ezért a revizionista elhajlásért is megérdemelné a letartóztatást, az átnevelést. De nem csak ezért küldjük Szibériába! Nem, Marx úr! Azt akarjuk, lássa, hogyan valósítjuk meg mi, szovjet emberek az osztályharcot, a kommunizmust!”
Elfordult Marxtól, és kövér, kerek pecsétet ütött a hadnagy előtt fekvő okmányra. És Karl Marx rövidesen megláthatta hogyan valósították meg a szovjet emberek az osztályharcot, hogyan a kommunizmus építését.

Megint vonat, csakhogy ezúttal semmi lefüggönyzött, semmi – ha mégoly ócska is – személyszállító vagon, hanem marhavagon, ötven emberrel zsúfolt.
„Ki vagy? Miért? Hová?”
Ezek a legmélyebb filozófiai kérdések a hosszú-hosszú úton Kelet-Szibériáig.
Aztán még a borzasztó menetelés, a vándorló fájdalom hosszú menete Kolimáig, a nevezetes gulágok legnevezetesebbjéig.
Aki Karl Marx mellett állta végig a vonatutat, aki mellette vándorolt végig, és aki nem ismerte föl Marxban a valakit, azt így vagy úgy, Karl Marx barátjává fogadta.
Hát hiszen nehezen ismerhette volna föl Iván Gyenyiszovics a fogoly Marxban a valakit, mert Karl Marx dús szakállát lenyírták, fejét megborotválták (ne feledjük: a haj meg a köröm meg a szakáll a halálban is növekszik, de meg, nagy kérdés, hogy mennyire is volt halott Karl Marx ötvenhat évvel elhalálozása után), mindenesetre így megcsupaszítva minden ékétől, alig különbözött másoktól, akik nem voltak valakik. Alig különbözött – példának okáért – Iván Gyenyiszovicstól, akit barátjául fogadott a hosszú úton, és aki barátjául fogadta Marxot.
Vagy talán inkább: bajtársak lettek, társak a bajban.

Kolima a Kelet-Szibériai földön, a Cserszkij-hegylánctól délkeletre, az Ohotszk–Kolima-felföldön eredő Kulu és Ajan-Jurjah folyók egyesülésénél található.
A terület annyira különbözik Ázsia más területeitől, hogy leginkább mint egyedi, ismételhetetlen földrészt kell elképzelni. A távolság, az elszigeteltség, az éghajlat zordsága, és a nagyon nehéz életviszonyok szigetelték el ezt a megfagyott poklot Szibéria többi részétől.
„Kolima znácsit smert" (Kolima egyenlő a halállal) -így élt az orosz köztudatban.
Maga a folyó, melyről a terület nevét kapta, eleinte délkeleti, majd északkeleti irányba tart, fenyvesekkel borított hegyek között, keskeny völgyben folyik. A Felső-Kolima-felföldet elhagyva előbb északra, majd a Korkodon-folyó torkolatától nyugatra fordul; völgye egyre szélesebb, partja alacsonyabb lesz, lassan kiér a Kolimai-alföldre.
Itt nagy, ív alakú kanyarral északkeletre fordul, és csaknem végig ebben az irányban halad aztán. Az Északi sarkkörön túl bal partján végig a lapos, mocsaras Kolimai-alföld húzódik, felszínén sok ezer kis tóval és mohás-zuzmós tundrával; jobb partján a Jukagir-felföld peremének dombjai sorakoznak.
Itt volt a munkatábor, egyike a szovjet gulágoknak.

Reggel ötkor - mint mindig - a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen, és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.
A kongatás véget ért, kint éppoly vaksötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Marx felkelt, hogy a küblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásan: kettő a zónában és egy a táboron belül.
Az udvaron fegyencek szaladgáltak - nemezcsizmájuk csikorgott a havon - szapora léptekkel, ki az árnyékszékre, ki a raktárba igyekezett, mások a csomagmegőrzőbe, volt, aki a csomagban kapott kásáját vitte az egyéni konyhába megfőzni.
Valamennyien válluk közé húzták a fejüket, összefogták magukon a buslátot, és nem is annyira a fagytól, mint inkább attól a gondolattól fáztak, hogy az egész napot ebben a fagyban kell eltölteniük.
Az ég még egész sötét volt, és a tábor lámpásai továbbra is elkergették a csillagokat. A két fényszóró széles sugara éppúgy vágta ketté a zónát, mint éjnek idején.
Karl Marx is kilépett a barakkból, és elkezdődött egy szokványos, felhőtlen, majdnem boldog napja: ki számolná elő hányadik a gulágon.

Egy napon Iván Gyenyiszoviccsal kettesben takarították a körletet, sepregették a havat, amikor társa megszólalt: „Hallottam egy jó viccet, Marx. Akarja hallani?” – kérdezte rabtársa.
Karl Marx szomorúan biccentett: mondja.
„Na, szóval: tudja maga Marx, hogy mi a különbség Japán meg a Szovjetunió között?”
Karl Marx szomorúan megvonta a vállát: nem tudja.
„Hát Japán a mosoly országa, a Szovjetunió meg kész röhej. Hehe...”
Karl Marx riadtan nézett körül, és ujjának egy mozdulatával csöndre intette Iván Gyenyiszovicsot.
„Ne mondjon ilyen vicceket, barátom! Még elviszik!”
Iván Gyenyiszovics mérhetetlen gúnnyal tárta szét karjait, és így válaszolt:
„Innen? Ugyan hova?”

Az örvösgalamb legendája

(Nem tudom: talán Gerald Durrell-nél olvastam az alapot.
De nagyon rég volt ez…
Hogy lehetnék bizonyos benne?


Sokan gondolják úgy, hogy - ha már az emberek nem - az állatok legalább a Világ minden táján egyformán beszélnek.
Nos, Hölgyeim és Uraim, Leányok, Fiúcskák: ez hatalmas tévedés, merő naivitás!
 Még egy vacak faág, egyszerű bot is másként törik el Birmingham környékén, mint Szegeden, hogy egyebet ne mondjak. Mifelénk a „reccs”, arrafelé a „crash” járja.
Orosz nyelvi tanulmányaimból (mely egykor kötelező volt) meg jól emlékszem arra, hogy egy orosz kiskutyus azt mondja: „tjaff-tjaff” - ami szerintem végtelenül bájos.
Később ragadt rám egy kevés olasz, annyi, hogy tudjam: a veronai kutyusok „bau-bu-bu”-t ugatnak, meg némi szanszkrit, tibeti nyelvismeretet is szereztem: bátran kijelenthetem, hogy mind a „szanszkrit”, mind a bod-pába való kutyusok, bizony más-más mód ugatnak.
De nem kutyákról akarok én ma mesélni - bármilyen vonzó lenne is a téma (cicákról sem!) -, hanem az örvösgalambról szólnék.

Szerte, szép Hellasz tájain, Korfu, Kréta szigetén, de másutt is a hellén világban az örvösgalamb azt búgja: dekaocto, dekaocto, dekaocto.
Úgy is hívják azon a szép tájon e madarat, hogy „dekaoctura”, vagyis „tizennyolcas”.
Ennek története alább következik.


Meleg is volt, vad, világvégi zivatar is készült, és a keresztfa sem volt éppen könnyű, amit Jézus, a Megváltó vonszolt a Helytartó Palotájától – ahol elítélték – a Koponyadomb felé.
A Fogoly megalázott, megtépett testét alig takaró ruházatán vérfoltok mutatták, hogy
nem is régen - fertályórája tán - megkorbácsolták. Hosszú, ébenfekete haja csapzottan keretezte szép arcát, melyen vér és veríték csorgott alá.
Tekintetét makacsul a földre szegezte, arcát, mely még ilyen megtépázott állapotban is tiszta és lágyvonású volt, sötét szakáll keretezte.
Nyilvánvalóan rosszul látott.
Szemébe izzadtság- és vércseppek folytak homlokáról, a föltámadó szél porral verte tele, de hátrakötözött kezeit hiába mozgatta, nem tudta kitörölni szeméből a látását akadályozó mocskot.
Így azt sem látta, hogy az utca teljes szélességében valamely ottfeledett árok húzódik,
és a következő lépésnél jobb lába nem talált támasztékot a talajon, megindult lefelé, a föld mélye felé, és magával rántotta a vékony, szinte csupasz, esendő testet.
A halálraítélt térdre zuhant, aztán még előrébb bukott, arca belezúdult a felkavarodó porba, és nem voltak kezei, hogy fölfogják a zuhanást, hogy letöröljék a mocskot szép, nemes vonású arcáról.
A rabot kísérő centurio megtorpant, aztán leoldotta szöges korbácsát az övéről, és tessék -lássék rávert az előtte heverő testre.
Aztán megszánta, látván, hogy szomjazik.
Körülnézett, és a kivégzésre, vérre szomjúhozó tömegben megpillantott egy tejárus-asszonyt.
A római katonának nem volt köze ehhez a kivégzéshez, nem volt véleménye Jézus bűntetteiről, és nem is volt rossz ember. Annyit látott csak, hogy a földön heverő mértéken felül megszomjazott.
Odalépett hát a római a zsidó tejárushoz, és megkérdezte, mennyiért adna egy köcsög tejet?
”Tizennyolc római dénár az ára!” – mondta az asszony.
A centurio megszámlálta pénzét: összesen tizenhét denariusza volt.
”Jóasszony!” – szólt a tejárushoz. – „Nincs több nálam tizenhétnél, láthatja: ez a szerencsétlen szomjan hal. Adna-e tizenhétért egy köcsöggel?”
”Magamnak is többe van!” – mondatta a Gonosz a gonosz asszonnyal. – „Tizennyolc egy köcsög! Annyi éppen!”
Jézus, a Krisztus lassan föltápászkodott, és intett a rómainak: ne vitázzon, hagyja a tejet, induljanak tovább a Golgota-domb felé.
A centurio még hallotta kis ideig a tejesasszony rikácsolását: - „Tizennyolc! Tizennyolc! Egy petákkal sem kevesebb: magamnak is többe van, nem adhatom tizenhétért.”
Jézust, a Krisztust aztán pedig megfeszíték vala, és feje fölé illeszték az ő kárhoztatásának okát, odaírván: „Ez Jézus, a zsidóknak királya.”
Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilencz óráig. Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?
Jézus pedig ismét nagy fenszóval kiáltván, kiadá lelkét.
És ímé a templom kárpítja fölétől aljáig ketté hasada; és a föld megindula, és a kősziklák megrepedezének; és a sírok megnyílának, és sok elhúnyt szentnek teste föltámada.
És lőn ugyanazon pillanatban, a nap kilencedik órájában, mikor Jézus, a Megváltó meghala, hogy a tejárus asszony örvösgalambbá változék.
És így turbékolja, sikítja, mondja megátalkodottságban mind a mai napig: „Dekaocto, dekaocto: nekem is többe van…”
Ha egyszer valaha azt mondja majd, hogy tizenhét, vagyis hogy dekaepta, akkor visszanyeri emberi formáját, és megint tejárus-asszony lesz belőle. Tán kevésbé makacs és önfejű.
Ha pedig annyira megátalkodna egyszer, hogy azt találná mondani az a tejárus –örvösgalamb-asszony, hogy tizenkilenc, vagyis dekaennaea, akkor…
Nos, akkor vége lesz a világnak.
Világunknak.

Február huszonharmadika van

2009-ben ezen a napon gyilkolták meg Csorba Róbertet és kisfiát, Csorba Robikát, gyáva és aljas gyilkosok.
 A tragikus évfordulón az Ide tartozunk! facebook-csoport kezdeményezésére országszerte megemlékezünk a romák elleni rasszista sorozatgyilkosság áldozatairól.
A budapesti rendezvény ma 17 órakor kezdődik a józsefvárosi Mátyás téren.
Bizonyosan ott leszek!
Te is?
A krónika után ismét fölteszem egy akkor keletkezett írásomat, mintegy főhajtásként…

Továbbá:
Elsősorban sokáig, még nagyon sokáig éltesse Isten a 74 esztendős Jiří Menzelt!

1443-ban ezen a napon született Kolozsvárott Hunyadi Mátyás.

Február huszonharmadikán kezdte nyomtatni a Bibliát Johannes Gutenberg 1455-ben.

1685-ben február huszonharmadikán született Friedrich Handel.

1883-ban e nap szülötte volt Karl Jaspers, német filozófus.

1899. február huszonharmadika gyerek-, kamasz- de fölnőttkorom egyik kedvencét ajándékozta a világnak: Erich Kästnert.

***   ****    *****
Planctus hungaricus

N.B. Semmilyen nyomozati anyag nem jutott birtokomba természetesen:
a szöveg fantáziám szülötte, bármely hasonlóság a valósággal,
pusztán a véletlen műve lehet…

A cigánytelep itt is, mint a községek mindegyikében, tulajdonképpen ott kezdődött, ahol a község véget ért.
Ezt már abból is lehetett látni, hogy - mintegy varázsütésre - az aszfaltozott utak itt fejeződtek be, helyüket lotyokos, saras, kátyús földutak vették át, melyek eső után, olvadáskor egészen járhatatlanná váltak. Hiába, no: ezt a problémát még mobiltelefonos, internetes, űrbeszáguldós huszonegyedik századunk sem volt képes megoldani.
Nem ment az.
A cigánysor első néhány házát egykor akár takarosnak is nevezhettük, hisz ezekben éltek a többiek által gletecsorénak csúfolt (kicsit irigykedve csúfolt) jobb módú cigánycsaládok.
Odébb aztán a menthetetlen kortorárok, a mélyszegény cigányok éltek, amúgy cigányosan: főképp a koszos, sosem gereblyélt udvaron, meg a lepusztult szobák-konyhák homályában, mert, amiként kövezett út nem volt a cigánysoron, úgy villany és víz sem.
A cigánysor utolsó házai után kis legelő terült el; jobb időkben, mikor még volt mezőgazdasága a községnek, föl volt szántva az a darabka föld is, de tízegynehány éve, mióta globális-kapitalistává lett az ország, csak ugar volt az a darabka föld, és még legelőnek is csak nagy jóindulattal nevezhetjük, hisz nyája, kondája, gulyája sem volt immár a helységnek.
A kis mezőn túl aztán az erdő kezdődött: az erdő egy böhömfekete autós újgazdagé lett a nagy, fene osztozásban, és a böhömtulaj jól körül is kerítette erdejét: joggal, hisz az erdő immár Őböhömségének magántulajdona volt.
A gletecsoré részen a második ház a sokcsaládú *** tulajdona volt: sokcsaládúnak mondom, mert négy gyermekén kívül még az egykor takaros házban laktak szülei is.
*** jómódúsága valójában már régen fenomenális volt csupán, és csakis az egykor nagy keservvel fölrakott ház jelentette a jómódot.
A házat akkor építették, mikor még neki is, apjának is volt munkája. Persze csak segédmunka volt az, hisz *** nem tanult szakmát, nem tehette, hogy a nyolcadik után még valami szakmát is tanuljon. Munkába kellett állnia, és állta is a helyét, míg csak a munka meg nem szűnt, és ő – apjával együtt – lapátra nem került.
Attól kezdve aztán élt ***, ahogy lehetett, és ha nem lehetett, hát sehogy: alkalmi munkák, csomagcipekedés a piacról valami nagyvásárlású gazdag asszonynak, fémgyűjtés, miegyéb.
A házat ugyan eladhatták volna, akadt is vevő-szándékú, de *** makacsul kapaszkodott egykori jómódjának utolsó jelképébe.

A körülkerített erdő körülkerítését gondos cigánykezek fölfeszítették, és a cigánysoron élők oda jártak rőzséért, hullott fáért, gallyazásért, hogy farkasordító hidegben legyen mivel fűteniük kicsit. Kell a kis meleg a purdéknak úgy krechuno táján, meg a tőtött káposztát is csak meg kell főzni valahogyan.
Szégyen avagy sem, de olykor *** maga is belopakodott a Böhöm erdejébe fát gyűjteni. Mi több: olykor, ha nagyon fázott, és nem volt türelme gallyazni, rőzsézni, hullott ágakat szedni, ki-kivágott kisebb fát is. Nem lett attól sokkal kevesebb a Böhömnek.

Mondtam: a cigánysornál a makadám és aszfaltozott utak véget értek, és koszos földutak húzódtak ott. Pedig járta a cigánysoron a suttogó híradás, hogy az önkormányzat megpályázott holmi pénzeket az Uniótól, hozzá még kifejezetten utak burkolására, csakhogy azok a pénzek kézen-közön elolvadtak (nagy bűvészmutatványokat tud néhány önkormányzat), de utak nem lettek belőlük.
Legalább a cigánysoron semmiképp sem.

Egy napon *** házában neves látogatót fogadtak: a községi házak egyikéből jött el a helyi cigányönkormányzat vezetője, hogy ezt-azt meghányjon, vessen a még mindig tekintélynek számító ***-vel.
Leginkább a körül forgott a szó, hogy az önkormányzat, tán maga a Polgármester, elsikkantotta az uniós pénzeket, hát kéne arra kérdezni, nagyon kéne.
*** erősen húzódozott: nem volt ő sem bő- sem ékesszavú, már miért épp ő menjen a polgármesteri hivatalba szájalni. A hivatali helyeket amúgy is jobb kerülni, még hivatalos hívás esetén is jobb, még hogy önként menni oda?
Csakhogy a cigány-önkormányzati vezető erőszakos ember volt, másnap hát *** a Polgármester úr irodájában ült feszengve, és hallgatta, ahogy társa kellemetlen kérdéseket tesz föl.

A Polgármester nem mutatta ugyan, de megriadt: azért-e, mert csakugyan volt olvadozó vaj a fején, vagy csak azért, mert a suttogó pletykák most hangos létet nyertek, ki tudja?
Tény, hogy amikor a két cigányember elment, ő vette a telefont, és fölhívta az újonnan alakult HG nevű ifjú, rendvédelmi szervezet számát, hogy jönnének le ugyan a községbe, szép fekete egyenruháikban, gondosan subickolt bakancsaikban, oszt’ masíroznának föl-alá a helység utcáin: az se baj, ha közel a cigánysorhoz.

A HG félkatonai, félnáci, félszívű szervezet volt egy kis ideje, akik szívesen masíroztak: szerettek fölvonulni rendben: általában szerették a rendet a tagok.
Aki nem lép egyszerre…
Hát igen.
El is mentek hát vagy ötvenen, nyalka, jól megnyírt félszívűek, és masíroztak kicsit.
De a kocsmába nem mentek, ez rágalom! A HG-tagok egyáltalában nem ittak alkoholt, nem dohányoztak, nem volt szenvedélyük, hacsak nem számítjuk az égő gyűlöletet minden más iránt, ami nem HG.

Aztán más módon is tapasztalhatta a mi ***-nk, hogy a Polgármester nem felejt.
Három héten át minden egyes napon, mikor az erdőkerüléssel végzett, a földút elején, mely a cigánysorra vezetett, hogy, hogy nem két rendőr várta, és minden alkalommal igazi hivatástudattal megírták a följelentést.
Följelentés falopás tárgyában. Helyszíni bírság nem volt kiróható stb., stb.
Gyűltek a bírságok, és vajon miből fizethette volna ki ***?

Egy napon igazi csoda történt a cigánysoron, szavamra: valódi csoda.
A kátyúk, lotykok közepette begurult a cigánysorra egy hatalmas, fekete böhömautó; baloldali ablaka lehúzódott kellemes surrogással, egy szép, kövér, szőrös kar nyúlt ki az ablakon, hanyagul intett az egyik kis cigánykölöknek, kellemes, rekedt hangon megérdeklődte, hol van a *** háza. Aztán, mikor a kis poronty megmondta, az ablak kellemes surrogással fölhúzódott, és a böhömautó odébbállt.

A setét, korom éjszaka cseppet sem finnyás: épp úgy leereszkedik a Százholdas Pagonyban terpeszkedő tízszobás vadászvillára, mint a szutykos, lityek-latyakos cigánysorra.
Tehát az éjszaka leszállt: egy óra lehetett, mikor a fekete böhömautó bekanyarodott a cigánysorra, és megállt *** háza előtt. Ajtaja kinyílt, kikászálódott egy szép, kövér ember: fölnyírt tarkóján három vízszintes hurka terpeszkedett, az szép volt.
Kivett két benzines palackot – Molotov-koktélnak hívja a néphagyomány az ilyesmit ötvenhat óta -, és kényelmes lassúsággal a házhoz sétált.
Meggyújtotta a kanócokat, rendben, egymás után mind a kettőt, és szép ívben a tetőtérbe hajította a padlásfeljárón keresztül.
Közben a böhömautó egyik ablaka lenyílt, megjelent az a szőrös, szép kar, melyet már láttunk, puskacső nyúlt ki az ablakon, és ügyesen célra tartott: a bejárati ajtóra szegeződött.

Lobogó tűzzel lángolt már a háztető, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent *** egy szál gatyában, trikóban, karján kicsi fiával.
Mögötte már lángoló gerendák hulltak a házba; *** felesége, nagyobb gyermekei, szülei üvöltve, zokogva, sírva menekültek.

Dördült a puska, kétszer dördült. *** a szíve alá kapott néhány sörétet, kicsi fia a hátába jó párat.
„Isten, irgalmazz meg nékünk!” – gondolta utolsó gondolatával *** - „Azér’ a néhány hasáb fáér’?”
És még – talán - egy dallam dörömbölt fejében balsorsa kapuján, mintha ezt hallotta volna belül: uhhhalomaloma, - hu-alomaloma…

De aztán már csak mély csend és sötétség maradt.

Lázcsillapító

Az életnek nem sok értelmét látta, a haláltól meg félt.
Mindenesetre lázas volt az este, hát két lázcsillapítót is bevett, s most megmérte a hőmérsékletét: 36,7.
Remek!
Remekelt a csillapító.
Este 38,5-tel feküdt le, tehát a két lázcsillapító egy egész nyolc tized fokkal csökkentette hőmérsékletét.
Számolni kezdett.
Item: egy lázcsillapító nulla egész hat tized fok hőmérsékletcsökkenést eredményez.
Jelenlegi hőmérséklete harminchategészhéttized fok.
Item: egy táblában tíz gyógyszer van, neki még két egész, meg egy megkezdett, nyolc darabos táblája van.
Item: huszonnyolc darab.
Lustán öltözködött, oda sem figyelve, így elég csiricsáré lett, mint egy félig kocogni induló, félig operába menő.
Félig háziruha (mackónadrág), félig bálba való, csinos ing.
Meg papucs.
De a gyógyszertár közel volt, hát miért is öltözte volna túl magát?
Mielőtt visszatért a szobájába, amit bérelt (mert lakása sose volt), a sarki csehóban lenyelt egy felest, aztán megbánta.
Melegít az pár fokkal?
Fél fok?
Mondjuk!
Letelepedett a szoba közepén: először a maradék nyolc darabot tette maga elé.

Egyenként nyelte le.

Aztán a még meglévő húsz darabot nyelte le egyenként.
Négy levélnyit bontott ki ezután: három levélből az összes bogyót kirakta, lenyelte, egyből meg hatot meghagyott és négyet lenyelt.

Egyenként nyelte le.

Összeadta: nyolcmeghúszmegharmincmegnégyazhatvankettő.
Összeadta: mínuszharminchétegészkettő.
Kivonta: harminchategészhétbőlharminchétegészkettőazmínuszfélfok.
Pluszfélfokafeles: épp nulla fok.

Teletöltötte a kádat, s addig játszott, amíg hajszálra öt celsius fokos nem lett a víz.
Ez a legsűrűbb.
Ő nulla fokos lesz, könnyebb, mint a víz.

Ekkor egy Templomos lovag lépett a szobába lóháton: hófehér tunikában, rajta hatalmas kereszttel, s azt kérdezte: „Merre mentek a többiek?” „Amarra”, mutatott Jeruzsálem felé, s a lovag elvágtatott.

Hidegült, fagyott, fogyott: húsz fok körül volt a teste, mikor a kádba feküdt.
Nagyon fázott: tizenöt fok volt testhőmérséklete meg a víz hőfoka között.
Aztán nem fázott, mert meghalt.
Úgy tizennyolc fok körül.
Aztán már csak lebegett nulla fokos teste az öt fokos víz tetején, ahogy a jéghegy is teszi: az se merül le a felszín alá, hanem úszik a tetején.
Lebegett hát teste a kádnyi víz tetején, mint egy jéghegy.
Hidegen.

Giotto

1277. júniusában, egy igaz-szép nyári délelőttön Cenni di Pepo, firenzei oltárképfestő, magányos sétát tett a Firenze környéki dombokon.
Igazán szólva elég messzire került a Várostól; jó darabig kocsival ment, aztán sétára váltott.
Balzsamos illatok úsztak a levegőben, melegen sütött a nap, az azúrkék égen hófehér bárányfelhők úsztak, madárkák daloltak, egyszóval igazi olasz nyári délelőtt volt.
A fentírt néven senki sem ismerte Firenzében a festőt, és ha bárki képet akart rendelni tőle, akkor maestro Cimabue-t kereste.
A domboldalon néhány bari legelészett: békésen, nagy, sőt végtelen nyugalomban. Őrzőjük, egy tíz év körüli fiúcska, kicsit távolabb, egy terebélyes olajfa árnyékába húzódva üldögélt.
Cimabue arrafelé vette sétaútját ahol a fiúcska ült, mert feltűnt neki, hogy a gyerek a földet nézi csak, föl sem emelve fejét.
„Mit csinál vajon, amibe így belemerül?” – kérdezte magától a maestro.
Közelebb érve azt látta, hogy a kisfiú egy pálcikával rajzol a homokba elmélyülten. Amint Cimabue meglátta, hogy mit rajzol, elakadt a lélegzete.
A földön a pásztorfiú előtt bégetésig eleven bárány képe feküdt. Tényleg: lélegzetállítóan élethű volt az a bárány.
A Mester közelebb lépett és ráköszönt a fiúra, aztán azt kérdezte:
„Mit csinálsz, fiú?”
„Semmit…” – mormogta rá a gyerek.
„Semmit? De hisz te rajzoltál, hozzá még milyen jól…”
„Rajzolás?” – kérdezett vissza a fiú. „Nem tudom…”
Cimabue türelmes magyarázatba kezdett:
„Az a bárány” – mutatott a modellre – „igazi, valódi, ugye? Itt meg a földön ez a bárány, ez rajz. Tehát te rajzoltál. Vagy te hogy mondanád, mi ez?”
„Teremtés.” – adta a választ hamarosan a fiú. „Teremtek ide egy bárányt, aztán ha elunom, eltörlöm, és teremtek amoda egy fát. Teremtek.”
A Mester elgondolkodott, majd rábólintott. Most meg, hirtelen ötlettől hajtva, azt kérdezte:
„Merre az apád, fiú? Hol laktok?”
A gyerek valahova a völgy felé bökött, hogy amarra.
„Abban a kis házban?” – kérdezte Cimabue, s a fiúcska rábólintott.

Nem volt nehéz megalkudnia. Bondone apa nagyon szegény volt, gyereke meg nem kevés: jól jött hát az is, hogy egy éhes szájjal kevesebb lesz a kunyhóban, meg a felajánlott összeg is jól jött: igazán jól.
Száz szónak is egy a vége: maestro Cimabue gyorsan megvásárolta giovanotto Bondonét (Giottót), és indult vele Firenzébe, a bottegájába.

Firenze!
Firenze a nagyváros, még ifjú, és tulajdonképp kis város volt. Lakóinak száma alig haladta meg a százhúszezret; de napra-nap fejlődött, szépült, épült. Hajnalonként, amikor az Arnoról fölszálló könnyű párákat a Város fölé emelte a melegedő napocska, kibontakozott a Duomo szépségesen épülő tömbje; a Boboli kertben kőről-kőre épült a Palazzo Pitti, és a via Largán a Mediciek szép palotája.
Álomvárossá kezdett változni a Virágok Városa.
A kis falun túl, ahol Giotto meglátta a napvilágot, s ahol semmi nem változott soha, már elevenen éledt, mozdult, lélegzett egy másik, pezsgő világ: s ahogy a Virágváros virágzott föl, úgy virágzott ki e Városban a leendő nagy festő is.
Cimabue műhelye a via de Agnolón állt, ahol más festőké is: ám fiatal festők képzése szempontjából a Maestroé kiemelkedett a többi bottega közül.
A kor művészképzésének alapját jelentő műhelyek, ahol az ifjú tehetségek töltötték inaséveiket nem tanintézet volt, hanem az élet iskolája.
A dómtól néhány percnyi sétára lévő műhely kétoldalt erkélyes házak között állt, és az utca felé élt. Főként nyáridőn ajtaja mindig nyitva volt, a művészinasok gyakran kergették meg egymást, ki a műhelyből, végig az utcák során, aztán ott birkózták le egymást valamelyik piazzettán. A nyitott ajtón szakadatlanul gyerekek és állatok – főként cicák – rohangáltak ki és be.
A mester képei a bejárati ajtó mögött voltak kitéve, a járókelők bármikor megszemlélhették azokat, és bármikor meg is vehettek egyet-egyet.

„Végy ciprusolajat, aztán szűrd le…” – tanította Cimabue Giottónak – „Végy egy nagy edényt, amelybe beleöntöd a leszűrt olajat, adj hozzá kellő mennyiségű vizet, míg borostyánszínt nem ölt. Fedd le gondosan, hogy ne párologjon el, s hagyd leülepedni…”
Később mást is tanult a fiú: színeket keverni, színeket fölvinni, tojást használni kötőanyagnak. Egyedül rajzolni nem tanult, mert azt nem kellett tanulnia.
Egy napon valami egészen érdekeset mutatott Giotto Cimabue-nak. Az egyik ablakot négyzetráccsal látta el, és egy kartonlapot szintén, persze arányos kicsinyítéssel. Az ablak az utcára nyílt, és ezt az utcarészletet négyzetről-négyzetre másolta át az ifjú festő a kartonra.
Cimabue csodát látott, hinni sem akart csodát. Mintha az utca terében állt volna, olyan volt az a kép. Mintha kilépett volna a karton síkjából, két dimenziójából…
Hihetetlen kép volt.
A Mester komolyan elgondolkodott…

Teltek az évek, az inasévek: Giotto már garzone, segéd címet nyert, és kisebb meg nagyobb megbízatásokat teljesített.
Leggyakrabban neki kellett a mester által megrajzolt figurákat színessé tenni. Cimabue sok munkát vállalt, szüksége volt garzonéja segítségére.
Most például, 1288 tavaszán, a Sta Maria templom oltárképét festette a maestro, miközben három vagy tán négy táblaképet is elvállalt.
Bevett gyakorlattá vált hát, hogy reggel utasításokban elmondta Giottónak, milyen legyen a kép alakjainak köpenye, ruhája, haja; ő aztán elment, gyakran egész napra elment, hogy a templomban fessen, miközben Giotto di Bondone szépen kiszínezte a rábízott kép részletét.

Befejezte már a kép aznapra rárótt részét, és épp nem volt semmi önálló, saját tennivalója, hát elbabrált még kicsit a kész képen. A megfestett, szépen elkészített angyal orrán javítgatott, piszkálgatott még valamit, aztán elvonult saját szobájába.
Fáradtan, öregedő fáradtan tért haza a bottegába Cimabue. Bort töltött egy kehelybe, aztán megnézte, mit végzett garzonéja.
Jó munkát végzett az, mint mindig. A színek épp olyanok lettek, mintha ő maga festette volna, senki meg nem fogja mondani, hogy lényegében ő csak a kontúrokat tette a táblára. Megint egy Cimabue-remekmű lesz – gondolta.
Az angyal orrára egy légy telepedett, Cimabue hát könnyedén odalegyintett, hogy elszálljon.
De a légy nem röpült fel…
Csak nem beleragadt a friss festékbe? – kérdezte magától a Mester.
Újra, már közelébbről legyintett a légyre, de az biz’ maradt.

És akkor meglátta Cimabue…
Meglátta, hogy a légy – festett, nem valódi légy.
Egy karosszékbe roskadt az agg festő, és nézte a festett legyet:
„Nem valódi” – suttogta maga elé – „festett légy! Ő festette, Ő!”
És lelkébe jéghidegen hasított a tény, a tény, a tény:
„Ez a fiú…ez a gyerek…ez nagyobb lesz nálam….”

Február huszadika van

Hadd kezdjem avval az örömhírrel, hogy már tíz óra harminckét perc a nappal időtartama, továbbá azzal,
hogy két hosszú hét után ma hazaérkeznek az én Kicsikéim, vége a magánynak!

Továbbá: ezen a napon…

…1816-ban Rómában a Teatro di Torre Argentinában első alkalommal került színre Rossini Sevillai borbély című operája

 …1821-ben született Feszl Frigyes, a magyar romantikus építészet talán legnagyobb Mestere. Fő-fő és legismertebb műve a pesti Vigadó, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy ő tervezte a Dohány utcai zsinagógát, számos elemi iskola épületét, az Alagút krisztinavárosi bejáratát és számtalan gyönyörű lakóház és villa terve is tőle származik Budapesten.
(Első kép odafent)
…1844-ben született Munkácsy Mihály.
(Második kép odafent)

…1848-ban megjelent Londonban a Kommunista Kiáltvány

…1872-ben New Yorkban megnyitotta kapuit a Metropolitan Museum of Art

…1909-ben a Le Figaróban megjelent a Futurista Kiáltvány Filippo Tommaso Marinetti tollából

…1920-ban halt meg Robert Peary amerikai felfedező, aki 1909. április 6-án (nagy valószínűséggel( 8 kilométernyi közelségében az Északi-sarknak kitűzte az USA lobogóját.

…1962-ben John Glenn első amerikai űrhajósként a Friendship-7 fedélzetén háromszor megkerülte a Földet.
(1998-ban, 77 évesen a  Discovery fedélzetén ismét repülhetett, így jelenleg ő a legidősebb ember, aki valaha az űrben járt.)

***   ****    *****
Giuseppe Ungaretti: Megváltozott idők
(fordítás)

Változott idők változatlan nádasokban…

Van hely, hol kiköthet eltévelygett sajka,
ha evezőse kimerült és tétlen? Őszi egek
hanyatlanak folyókba…

Lázadozhatom emlékek ellen
melyek múltanak? Hisz eladtam mindet holmi
kikötőkben…
                       Azért ne temessetek!
Csak akad mellém kinek ugyanoly világ az álma,
csak van közel valaki hullámokon sodródva,
kinek bárhol lehet kikötője, akár még ma...

Platón Szürakuszaiban

Arisztoklész – ismertebb nevén Platón, ki e nevet Ariszton nevű testedző mesterétől kapta, és azt jelentette: szélesvállú – a spártai arisztokratikus királyságból, az athéni demokráciából, a kis-ázsiai türannoszok államából és a perzsa despotizmusból kiindulva átgondolta a létező államberendezkedéseket, és arra jutott, hogy mindegyikük súlyos hibákkal terhelt. Platón szerint minden államot az uralkodó réteg önös érdekei kormányoznak, ennélfogva a fennálló intézmények reformja semmivel sem kevésbé nehéz, mint új intézmények felállítása.
Amikor erre jutott, megcsinálta a saját verzióját az Állam és a Törvények című dialógusaiban, és minden felsorolt államformánál szörnyűségesebbet hozott létre.
Platón - szokása szerint - Szókratész szájába adta vélekedését azon a baráti összejövetelen, melyre Kephalosz házában került sor, és Szókratészen kívül jelen volt Polemarkhosz, Glaukón, Lüsziasz és más athéni urak. A dolog azonban úgy áll, hogy Platón sok vélekedést nem hallhatott a Mestertől, mivel huszonhét éves volt, amikor Szókratész meghalt, és filozófiája lényegében csak ezt követően izmosodott meg. Kár, hogy nem beszélt Szókratésznek államelméletéről, kár, hogy az Állam és a Törvények megírásakor Szókratész már évtizedek óta halott volt, mert a Mester biztosan megmondhatta volna neki, hogy államelmélete úgy szar, ahogy van.
Arisztoklész e műveiben szépen eltervezte a működő szocializmust  -vagy a náci-államot -, bőven meghaladva korát. Olyan rémségeket, melyeket a nagy filozófus kitalált sem Kleón, sem Lükurgosz, sem Dareiosz, sem Sztálin, sem Hitler, sem Pol Pot nem tudott volna kigondolni, igaz, nevezettek nem is voltak filozófusok, csak gyakorló politikusok.
Ez utóbbiak veszélyét sem becsülném alá, de a filozófusoké bárhol és bármikor nagyobb.
Az Állam című dialógusban foglalt dialógusra Platón feltételezése és utalásai szerint a Kr. e. 427. évben került sor, nagyjából ötven évvel megírása előtt, amikor Platón hét esztendős volt.
Az írás alapján ez az ideális köztársaság valódi kommunista állam, melyben a „dajkák” náci rohamcsapatai tartják fönn a „rendet” éspedig a „filozófusok” kormányzó elitje számára, habár ezek a filozófusok – legalább is a valódi Szókratész szerint – gátlástalan csirkefogók, vagy teljességgel haszontalanok a társadalom számára.
Platón államában a vagyon és a nők köztulajdonban lennének, a közösség osztozhatna rajtuk. A gyermekeket születésük után nem sokkal elválasztották volna szülőanyjuktól, és közösségi csoportokban nevelődnek: e tökéletes államban nincs anya, aki ismerné gyermekét, sem apa, aki bizonyos lehetne abban, hogy egy gyermeknek valóban ő az apja.
A Platón által megformált Szókratész államában levő vezetők és alattvalók egymáshoz való viszonya a kormányos és hajós, a pásztor és a nyáj, az orvos és a beteg viszonyához hasonlítódott. És ez természetesen marhaság, semmi szín alatt sem lehetett Szókratész vélekedése. Ha Szókratész mindezt hallotta volna, nyilván így szól: „Héraklészre! Mennyi hazugságot hord össze rólam ez a fiatalember.”
Platón vélekedése szerint a legjobb államberendezkedés az őrök egységes nevelése útján valósítható meg, a legjobbakat és a csenevészeket ki- és el kell választani és más rendekbe rakni. A fiúgyerekeket neveléssel fegyelmezett férfiakká kell nevelni; részletesen leírja a nevelés testi – lelki folyamatát, hogy milyen zenével, milyen mesékkel alakíthatók a gyerekek a kívánt tulajdonságúakra. Homérosz hallgatása például tilos, mert irigyeknek és bosszúállóknak ábrázolta az isteneket.
Festményeken csak erényes embereket és isteneket lenne szabad ábrázolni, nehogy a gyerekekre káros hatással legyenek!
Bármilyen magántulajdon Platón Államában tilos volna.
És így tovább, nem sorolom, bárki elolvashatja az Állam című dialógus tíz könyvében.

Nincs semmiféle adatunk, sem Xenophóntól, sem Diogenész Láertiosztól, sem Hérakleidésztől sem más filozófus életrajzokat írt személyektől arra vonatkozóan, hogy Platón aggkorára még idealistább lett volna, mint korábban, sem arra, hogy érelmeszesedésben szenvedett volna az agya: adatunk csak arról van, hogy nagyon vénen, nagyon kétségbeesve harmadszor is elutazott a szicíliai Szürakuszaiba.
No, és épp ez az, amiről én mesélni szeretnék, erről a három nevezetes útról.

Platón első ízben negyven éves korában utazott Dél-Itáliába, feltehetőleg turisztikai céllal, hogy megnézze az ott található nevezetességeket, a Vezúvot, az Etnát, Szkülla és Charübdisz meg Aiolosz szigetét, továbbá azt a helyet, ahol Empedoklész öngyilkos lett, ám egész más élmény érte. Utazásai során megismerkedett ugyanis Diónnal, aki aztán élete második szakaszának meghatározó személyisége lett.
Ez a Dión Szürakuszai uralkodójának, az idősebb Dionüsziosznak a sógora volt, de a zsarnokkal ellentétben idealista, álmodozó ember. Hallott Platón államelméletéről, politikai álmairól, és elhívta a filozófust Szürakuszaiba, hogy nyerje meg sógorát felvilágosult zsarnoki eszméinek.
Mármost mind Dión, mind Platón idealisták, sőt naívak lévén hittek abban, hogy Platón – egyébiránt szörnyű – elméleteit Dionüsziosz tárt karokkal fogadja, Szürakuszaiba mentek, és hamar tapasztalták, hogy a dolgok enyhén szólva nem elképzeléseik szerint alakulnak.
Egyrészt Platón nagyon hamar elundorodott az udvari szokásoktól, példának okáért attól, hogy a türannosz képes volt egy kilencven napig tartó lakomát rendezni. A filozófus undorában bírálgatni kezdte az udvar erényeit – pontosabban azok hiányát -, hamarosan rátért magára Dionüszioszra is, egyre inkább úgy beszélt, mint holmi vátesz, zsidó próféta, orákulum, ezt meg Dionüsziosz tűrte rosszul.
”Az az úgynevezett boldog élet, amelyet ti itt éltek, hogy napjában háromszor megtöltitek a gyomrotokat, és minden éjjel nőtársaságban tértek nyugovóra, egyáltalán nem szolgálja az állam érdekeit!” – dünnyögte, majd morogta, utóbb harsogta Platón.
”Beszéljünk hát az erényről!” – vetette közbe Dión, mire Dionüsziosz a filozófushoz fordult, sejtve, hogy nem fogja megkapni a néki kötelesen kijáró tiszteletet, és ez okot adhat a fellépésre.
”Minek is jöttél te Szicíliába?”
”Hogy keressek egy erényes embert…” – adta Platón a választ. Erre az uralkodó, épp csak magára nem mutogatva azt kérdezte: „És nem gondolod, hogy megtaláltad?”
”Egyáltalában nem gondolom!” – vágta elébe Platón.
”Szavaid aggkori gyöngeségről tanúskodnak!” – kiáltotta az immár földühödött zsarnok. (Ne feledjük: ekkor még Platón kevéssel múlt negyven esztendős.)
”A tieid pedig türannisz-lelkületről” – vágott vissza a a filozófus.
Alig van mit csodálkozni azon, hogy kevés kettősóra telt el, Platón megkötözve találta magát Pollidész rabszolgakereskedő hajójának fenekében, aki azzal a paranccsal indult útnak, hogy adja el Platónt az aiginai rabszolgapiacon.
”Ez úgyis filozófus” – mondta Dionüsziosz cinikusan -, „észre se fogja venni.”
Mindennek dacára Platón első szicíliai kalandja szerencsés véget ért: a kürénébeli Annikerisz fölismerte, és nem csak kiváltotta őt húsz mináért, de pénzt és egy kisebb ligetet – Akadémosz-ligetét - ajándékozott imádott filozófusának, aki aztán azon a birtokon, Athén mellett nyitotta meg nevezetes Akadémiáját.
Minden esetre – legalább is feltehető – Platón nyilván nem élete legszebb emlékei között tarthatta számon a szürakuszai zsarnokkal való találkozását, hogy füstbe ment reményeiről már ne is szóljunk.

És épp ezért oly meglepő, hogy a 102. olimpiai évben – melyet mi a Kr. e. 368. évnek mondunk -, mikor ifjabb Dionüsziosz lépett a szicíliai trónra, és Dión újra Szürakuszaiba hívta Platónt, a filozófus csak kicsit vonakodott a korábban történtek miatt, végül azonban mégis beleegyezett az utazásba mondván, nehogy saját szemében is olyannak látsszon, mint azok, akik csak beszélnek, beszélnek de sohasem tesznek semmit.

Ezúttal – kezdetben - nagy tisztességgel fogadták: ám a helyzet ismét és hamarost rosszra fordult. Ifjabb Dionüsziosz udvarának elöljárói újra elunták Platón erényről szóló szövegeit, rossz, görbe szemmel figyelték működését, aztán nekiláttak.
Diónt hazaárulással vádolták meg az ifjú uralkodó előtt, és hozzáfűzték: „Platón tanácsára tette, amit tett.”
A fiatal, de atyjához máris hasonló türannosz valójában nem tudta, mi tévő legyen, minden esetre – kétségek közt hányódva, de – száműzette Diónt, Platónnak viszont megtiltotta, hogy vele tartson.
A jelek szerint II. Dionüszosz nagyon szerette volna fönntartani ama látszatot, hogy ő a filozófia filosza, kedvelője. Magában meg azt gondolta: „Nagyon nem szeretném, ha Athénbe érve rossz híremet költené.”
(Igazság tetszés szerint válogatható.)
Vesztére Dionüsziosz a fenti szöveget egy alkalommal megismételte a filozófus előtt is, nem számítva arra, hogy Platón tanult holmi iróniát Mesterétől.
”Nem szeretném” – mondta Dionüsziosz Platónnak -, „ha Athénbe érkezve rossz híremet költenéd!”
Mire Platón: „Remélem, hogy az Akadémián nem vagyunk annyira szűkében a témáknak, hogy ilyesmikről kellene beszélnünk.”
Aggkorában, midőn már szerencsésen túl volt a hihetetlennek tűnő, mégis elkövetkezett harmadik útján, Platón így magyarázta kudarcait: „Nincs az a városállam, amely bármilyen törvény alatt megőrizhetné nyugalmát, ha az emberek rendjén valónak találják, hogy minden tulajdonukat különcködő kicsapongásokra tékozolják, és kötelességüknek tekintik, hogy mindenben lusták legyenek, kivéve az evést, az ivást és a kicsapongások fáradságos gyakorlását.”
Vagyis a halál felé ballagó filozófus még mindig az erény hiányában kereste az államformák és törvények csődjét.
Talán… Talán igaza is volt.
Végül Platónnak másodjára is sikerült megszöknie Szürakuszaiból, és amint hazaért Athénbe, kit látott az Akadémia tanítványai között? Na kit? Hát a kedves Diónt, aki már kétszer ugrasztotta át a palánkon.

Hinnétek, hogy harmadszorra nem hagyta magát megugrasztani, de nagyot tévednétek! Általában a filozófusok logikus viselkedésének valószínűségét hajlamosak vagyunk eltúlozni.
Ugyanis a 103. olimpia harmadik évében – azaz  Kr. e. 361-ben - Dionüsziosz számos levélben kérlelte Platónt, hogy látogasson el ismét hozzá Szürakuszaiba, és még a tarentumi püthagoreusok támogatását is megnyerte. Lépten, nyomon mondogatta, hogy nem élhet mestere nélkül, és még egy gyors háromsorevezős hajót is érte küldött Paireuszba, Athén kikötőjébe.
Nem tudom, a sok naiv szeretethullám hatotta-e meg Platónt, vagy a türannosz kerek-perec üzenete, mely úgy szólt: vagy felszáll az érte küldött hajóra, vagy elkobozza Dión ottmaradt javait, minden esetre kötélnek állt.
Platón ekkor már öregember volt, életének hetvenkettedik évében járt, azonban Diónhoz fűződő barátsága miatt beleegyezett, hogy „ismét meglássa a szörnyű Charübdiszt”.
E megjegyzésben én jelképet szimatolok: ugyanis ahhoz, hogy Platón eljusson Athénből Szürakuszaiba, egyáltalán nem kellett áthajóznia Szkülla és Charübdisz legendás sziklái között – vagyis a messinai-szoroson, mert az északabbra van Szürakuszainál. Erős a gyanúm, hogy a „szörnyű Charübdisz” kitétel magára Dionüszioszra vonatkozhatott.
Teljes joggal, mert a zsarnok szicíliai ezúttal is sietve visszaszívta minden ígéretét: Diónt nem engedte hazatérni – mellesleg javait csak elkobozta -, és Platón megint afféle házi őrizetben találta magát, immár közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz.
De ezúttal is jótevőre akadt: a már fentebb megnevezett püthagreusok közül egy, bizonyos Arkhütasz mentette meg Dionüsziosztól és a haláltól. Ez az ember az éj leple alatt fölvette Platónt a hajójára, és épségben hazaszállította.
Egyébként néhány év múlva Dión sikeres puccsot hajtott végre Dionüsziosz türannisza ellen: nyolcszáz, főként Athénben toborzott emberével megtámadta Szürakuszait, és elkergette a zsarnokot.
Meglehet, Dión talán megvalósította volna Platón rémálom államát, de rövidesen elárulta és megölte  -megölette - őt Platón egyik volt tanítványa, Kallipposz.
A történelem tanúsága szerint a tanítványok kb. 8,33 százalékával szoktak kisebb bajok lenni.
Platón pedig nyolcvanegy esztendős korában egy esküvői lakomán halt meg, bizonyosan nem azért, mert túlzabálta magát: mértékletes ember volt egész életében, hát még öregkorában.
Akadémosz hérosz ligetében temették el, ma is ott van sírja.
Elképzelt Állama és Törvényei – szerencsére – sosem valósultak meg a történelem során, bár vannak adataink arra vonatkozóan, hogy számos diktátor vagy diktátorhajlamú politikus előszeretettel tanulmányozta e két művét
Hosszú élete során – mondják az egybehangzó és hiteles vélemények – soha, senki sem látta őt nevetni….